A Fekete Könyv születése (Alba Regia, 1038)
A föld remegett azon az éjjelen, amikor a bazilika pincéjében meggyújtották a fekete gyertyákat. Odafent a város népe a király halálára készült, de lenn, a mélyben, még egy utolsó szertartás folyt — nem a gyászé, hanem a születésé. A pincejáratot csak kevesen ismerték: a főoltár alól nyílt, és spirálban vezetett a mélybe, egészen a legalsó, zárt szentélyig. A levegőben viasz és vér illata keveredett, s a falakon rovásjelek égették bele magukat a mészkőbe, mintha önmaguktól világítottak volna. Ott állt István király, arcán viaszsárga fáradtság, de szemeiben a megszállottság fénye. Mellette a mágus, Haran, hosszú állú, ősz férfi, akinek ujjai állandóan remegtek, mintha nem evilági dallamot pengetne a levegőben. – Felség – szólt Haran, miközben egy apró ládikát helyezett az oltárra. – Amit ma elvégzünk, az túlmutat életen és halálon. – A hatalom soha nem hal meg – felelte István halkan. – Csak gazdát cserél. A ládika felnyílt. Benne egy pergamen feküdt, melynek szövegét sem latinul, sem görögül nem lehetett elolvasni. A betűk mozdultak, változtak, mintha éltek volna. Haran elővett egy fekete tintával teli serleget, majd egyetlen mozdulattal megvágta a király tenyerét. A vér belecsöppent a tintába. A serleg sistergett, a levegő vibrált. – Mostantól nem az Egyház szava vezeti a királyt – suttogta Haran. – Hanem az ország szíve maga. A mágus felemelte a pergament, és a király elé tartotta. A betűk a vérrel keveredve sötét fényben kezdtek izzani. A szöveg lüktetett, mintha élő hús lenne, s a betűk szélén apró, láthatatlan árnyak mozdultak. – Mondd utánam, felség – szólt Ator. – A szavakat, melyeket az Ég is elfeledett. István tétovázott. Az oltár körül a gyertyák hirtelen elhalványultak, mintha valaki más is hallgatózna a túloldalról. Aztán kimondta a szavakat. A pince sarkaiban levegővihar támadt, a falakra rótt jelek felizzottak, és a mennyezetből fekete por hullott alá. A pergamen feltekeredett, majd egy vastag, fekete bőrbe záródott, mintha maga a világ varrta volna köré burkát. Így született meg a Fekete Könyv, melyről később senki sem mert beszélni. Haran lehajtotta fejét. – A király most már nem ember... hanem kapu. István szemei üresen meredtek előre. A könyv lapjai között mozdulatlan fénysáv vibrált, mint egy sötét szívverés. És amikor másnap a város harangjai megszólaltak a halál hírére, a bazilika mélyén egy ajtó lassan bezárult. De nem zárult be teljesen. |