Az ezredes kiabálni kezdett, de a hangját elnyelte a barlang.
A levegő megváltozott: nehezebb lett, vibráló, mintha elektromos töltés futott volna végig rajta.
A kőlap lassan megemelkedett, és a mélyből sötét füst szivárgott elő. Nem gáz volt, nem por – valami más. Júlia ösztönösen hátralépett, de a hallgatag férfi nem mozdult. Szeme sötétebb lett, mint az árnyék körülötte. – Ez az – suttogta. A füst hirtelen alakot öltött: nem emberit, nem állatit, hanem valami közteset. Mintha egy ősi, láthatatlan erő próbált volna formát találni magának. A lámpák sorra kihunytak. Csak egy maradt égve – Júlia kezében. A fényében látta, ahogy a férfi lassan letérdel a szarkofág mellé, és kezeit széttárja. – Ne! – kiáltotta Júlia, de késő volt. A füst a férfi testébe csapott, ő pedig hátravetette a fejét, és üvöltött. Az üvöltés nem emberi volt – mély, korok előtti hang, ami végigrezgett a járatokon. A katonák hátráltak, majd futni kezdtek. A föld megremegett. Júlia az ajtó felé rohant, de mielőtt elérte volna, visszanézett. A férfi a szarkofág mellett feküdt, élettelenül. Mellette ott állt a formát öltő, füstből álló alak. És egyszer csak megszólalt. – Az ország… újra felébred. Hangja több volt, mint egy emberé. A barlangban a fény elaludt. Odafent, a Várban, a Sándor-palota órája épp éjfélt ütött. |