Odalent a levegő hirtelen megváltozott. Melegebb lett, és a sötétség sűrűbbé vált, mint a füst.
A mécses, amit Réka gyújtott, halkan sercent, és ahogy a láng fellobbant, a fényben árnyak rajzolódtak ki: alakok a falakon.
Emberek… vagy legalábbis azok lenyomatai. És akkor valahonnan megszólalt egy hang. Halk, mély, mintha magából a kőből jött volna. – Ki hozta le újra a vért? Péter megdermedt. A hang nem volt emberi, és mégis az értelmébe hatolt, mint egy gondolat. - Én voltam – válaszolta. – Ki nyitotta meg a kaput? - Én voltam – felelte ismét, immár hangosabban. Réka hátralépett. – Péter… mi ez? De Péter már nem figyelt. A mozaik közepére lépett, és a szívére tette a kezét A medál furcsa módon meleg lett a kezében, szinte égetett. A falak vibrálni kezdtek. A kőmozaik lassan fénylett. A hang ismét megszólalt, most közelebb: – A király vére visszatért. Az Idő köre bezárult. És ekkor a sötétből, talán a falból, kilépett egy alak. Úgy tűnt, mintha nem húsból és vérből lett volna, inkább fényből és árnyékból. Csuklyát viselt, arca homályban maradt. – Ki vagy te? – kérdezte Péter. Hangja halk volt, mint a szél. – Őrző vagyok– felelte egyszerűen az alak. – Tudom, mi jár a fejedben, és tudom, mi van a szívedben. Péter szótlanul, ámulva nézte. Mondani akart valamit, de a másik megelőzte. - Azt szeretnéd, ha azt mondanám : te vagy az, akit vártunk. Attól félsz, azt mondom : nem te vagy az, akit vártunk. Aztán elhallgatott. Péter kérdése szinte csak egy sóhaj volt, alig hallható. - És mit mondasz? |