A templom mögötti várplébánia hátsó traktusából nyílt a régi várpince lejárata.
A lépcső korhadt, a kövek nyirkosak voltak, a levegő hideg. Lent, mélyen, valami dohos szag keveredett a víz és a rozsda illatával.
Ágoston zseblámpát gyújtott. – A legtöbben azt hiszik, a várból semmi sem maradt – mondta, miközben lefelé mentek. – Csak néhány kő, néhány omladék. – És valójában? – kérdezte Péter. – Valójában ez a város egy jéghegy. A felszíne kicsi, de a mélye… hatalmas. A férfi megállt. – Uram, lent olyan folyosók vannak, amiket még a törökök sem mertek feltérképezni. A háború után lezárták őket. A régiek szerint a Tisza alá is levezetnek. És azt beszélik, hogy ott lent valami... hatalmas titok rejtőzik. – Meséket hallottam én is – mondta Péter, de a hangjában nem volt hitetlenség. – A Fekete Könyv nem mese – felelte Ágoston. – Azt itt rejtették el. Pontosan ezekben a folyosókban. A járat kiszélesedett, és egy hatalmas, boltíves csarnok tárult eléjük. A falakon víz csorgott, a mennyezeten denevérek aludtak. A padló közepén repedt kőlap, rajta vésett rovásjel, amit a régész zseblámpája fénye lassan felfedett: HARAN. – A sámán – suttogta Péter. - Olvastam róla, de azt hittem, legenda csupán... – Nem, nem az - válaszolta az ügynök. - Ő az, aki Istvánt tanította. Vagy inkább… átformálta. Ágoston letérdelt, és egy kövek alkotta rejtekhelyből egy viaszosvászonba tekert pergament. – Ezt a fal mögött találtuk. Itt kezdődik minden. Péter leült egy kőre, a falnak támasztotta a hátát, és olvasni kezdte a szöveget. |