A Karmelita kolostor vastag falai mögött feszült csend ült. A Duna felett párás, őszi hajnal szitált, a város még aludt,
de odabent már gyűltek a tanácsadók, a bizalmasok, a „házi mágusok”, ahogy egymás között nevezték őket.
A választásig alig öt hónap volt hátra. A közvélemény-kutatások minden héten újabb csapást mértek a Fideszre. Először csak pár százalékkal maradtak el, aztán már tízzel. A propaganda-gépezet teljes fordulatszámon pörgött, de az emberek mintha immunissá váltak volna. – Nem működik már semmi – sziszegte a kommunikációs főtanácsadó, egy kövérkés férfi, aki az elmúlt hónapokban látványosan lefogyott. – Se a nemzeti konzultáció, se a Soros, se a háborús veszély. Mintha valami megtört volna bennük. A főasztalnál ülő férfi hallgatott. Arcát félig árnyék fedte, de hangját mindenki felismerte volna. – Akkor más eszközt kell keresnünk – mondta lassan, halkan, mintha nem politikai, hanem vallási szertartást vezetne. – Valami olyat, amit utolsó szalmaszálnak neveznek. Egy pillanatra senki sem szólt. Majd az egyik titkosszolgálati összekötő, egy őszülő ezredes óvatosan megköszörülte a torkát. – Elnök úr… ha jól értem, az a dosszié, amit múlt héten kaptam… azzal kapcsolatban beszélünk most? A férfi bólintott. – Igen. A Turul-projekt. A teremben ülők összenéztek. |