„A legalsó üregek közt, melyek a délnyugati bástya alatt négyes sorjával helyezkednek el, különös termet találtam,
melyet sem az eddigi térképek, sem a várbéli hagyomány nem ismer.
A terem falait víz csapja folyton, s közepében oly medence fekszik, melyben a víz mozdulatlan, noha minden zugból csepegés hallatik. Midőn a lámpást odatartám, észlelém, hogy a víz fenekén fény dereng, mintha a kő maga volna izzó. A zsilip alatt egy üreget gyaníték, s mikor onnan egy kődarabot felemelék, alóla valami különös, fényes test tűnt elő, mintha arany volna, ámde vérvörös színe miatt attól félék, hogy nem emberi kéz formálta. A tárgy apró medál alakú, közepén áttetsző üveg, s benne, a nap sugára alatt is csillogva, valami megdermedt, ám mégis elevennek tetsző csepp foglaltatik. A köriraton latin betűkkel e szó olvasható: Sanguis Regis, melyet magyar nyelvre fordítván annyit tesz: „A király vére.” A tárgy érintésére hideg, mégis mintha pulzálna, s minél tovább tartá az ember kezében, annál inkább érezé, hogy a szívverése idegen ütemet követ. A jegyzetek közt, melyeket azóta gyűjtöttem, van egy régi legenda, miszerint Szent István uralkodása idején a Fehérvárra hívott mágus, egy bizonyos Haran nevű sámán, a király véréből aranyat készített, hogy annak ereje soha el ne vesszen. Azt mondják, e medál hordozza mindazt, amit a korona nem őrizhet: az emberi lélek maradékát. A tárgyat nem mertem magammal vinni. Midőn másnap visszatértem, a víz szintje megemelkedett, s a medence mélye már nem világolt. Azt mondják, a föld ott néha lélegzik. De aznap éjjel úgy tetszék nekem, mintha dobogna. Jegyzetem titkos: e lapot csak az olvassa, ki a föld szívét keresi.” Az autó ablakán túl a sík vidék lassan dombokba váltott. A távolban, a Bükk lábánál, Eger tornyai sejlettek. – Ott lesz a medál. Ami az ereklyéhez vezet – mondta Péter. |