A város fölött lassan sűrűsödött a köd.
Az egri vár dombja sötét tömbként magasodott, a kivilágított falak mögött viszont sötétség ült – nem az éjszakáé, hanem a földé. A levegő nedves volt, a Törökfürdő felől pára szállt fel, a föld pedig mintha halkan, mélyről zúgott volna. Magyar Péter és Réka a vár keleti oldalánál haladtak, egy elhagyott pince felé. A lomoktól takart pinceajtó rozsdás volt, mögötte tágas, kőből rakott, kanyargó járat vezetett a mélybe. Egy kis haladás után, az egyik oldaljáratban, a rothadó szemét alatt egy vaslemez takarta nyílás volt. Miután felemelték, szűk, alig egy emberre méretezett, lefelé vezető csigalépcsős járat tűnt elő alóla. Rékát a minaretben lévő lépcsőre emlékeztette. – Ez az, amiről Balogh írt – mondta Péter, és a lámpát a mélybe irányította. – A délnyugati bástya alatt négy alagút, egymás alatt, egymás mellett. – És mind beomlott – tette hozzá Réka. – Nem mind. Csak azok, amiket láthatunk. Elindultak a mélységbe. A lépcső spirálisan kanyargott lefelé, a kövek nyirkosak voltak, és a falakon apró fehér virágzás – a mész sóhaja – csillogott. A mélyben víz csorgott. – A könyv szerint – mondta Péter halkan –, a legalsó ágak egy medencébe torkollnak. Húsz méter átmérőjű, zsilippel szabályozott vízgyűjtő. Onnan kapta a vár a vizét. A hangja visszhangzott a falakról. Lépéseik tompán verték fel a csendet. |