A lépcsőn leérve a járat kiszélesedett.
A mennyezet alatt valóban négy boltíves folyosó húzódott, egymás fölött, mintha valami tudatos, idegen építő keze rajzolta volna őket. A kő érdes volt, de az illesztéseknél sem habarcs, sem kötés nem látszott – a darázskő mintha saját akaratából tapadt volna össze. Réka megállt, ujjával végigsimított egy illesztésen. – Itt nem falaztak. Ez valami más. – Építés közben kifogytak a sziklából – idézte Péter Baloghot. – És nem álltak meg. Tovább mentek a levegőben. A lámpa fénye egyenesen a mélybe világított: ott volt a medence. A víz sötét volt, de felszínét apró hullámok fodrozták, mintha valami alattuk lélegezne. A mennyezeten a cseppkövek között denevérek mozdultak. – Tehát a délnyugati bástya alatt vagyunk – mondta Réka, aki lassan kezdte megérteni az ottani alagutak logikáját. – Ez az a hely, ahol a négy főág összeér. – És ott – mutatott Péter a vízre –, ott gyűlt össze a vér. Réka felnézett. – Milyen vér? – Balogh írja: a két északi bástya alatti üregekben csontok. Gondosan összetörve, csak néhány részük felismerhető, köztük emberi fogakkal. Nem véletlenül. Itt valami történt. Elővette a pergament. A víz alatt halvány fény kezdett derengeni. Réka guggolva közelebb hajolt, a fénylő foltot figyelte. – Ez… mozog. Péter elővette a magával hozott kisméretű csörlőt, horgot akasztott rá, és lassan a vízbe engedte. A fém halkan koppant valamin odalent. Amikor kihúzta, a horog végén egy apró tárgy lógott: fekete, kőbe zárt valami, mint egy égett borostyán. Péter megtörölte, és a lámpa fényébe tartotta. A kő áttetsző volt – és a belsejében, aranyba zárva, egyetlen, megdermedt vércsepp. A kő peremén rovásjel: VÉR. És alatta vékony, alig olvasható latin sor: Sanguis Regis – A király vére. - Hát tényleg létezik… - suttogta Réka. Péter tenyerében a medál lassan felmelegedett. A víz fodrozódni kezdett, a falak halkan remegtek. Mintha valaki – vagy valami – odalent válaszolt volna. |