A várudvaron csend volt.
A szél végigsöpört a köveken, ahogy Réka és Péter a vastag, mohával benőtt kapualjban megálltak. A térkép, amit a medál feltárt, most Péter kezében remegett. A tintával rajzolt vonalak vibráltak, mintha saját fényük lenne. – Nem lehet, hogy ez tényleg ide mutat – mondta Réka halkan. – Ez csak legenda… „az igazi Fehérvár”… ilyen nincs. – Minden legenda indul valahonnan – felelte Péter. – A kérdés csak az, mi marad belőle. A vasajtó nehezen engedett. Mikor kinyílt, hideg, állott levegő csapta meg őket. Odabent sötétség volt – de nem üres. Inkább olyan, mintha valami nézett volna rájuk. Réka bekapcsolta a fejlámpáját. A fény végigsiklott az alagút falán. Középkori kőművesjelek, furcsa, rovásírásos minták, s egy helyen egy kőbe vésett mondat: VERUM ALBA REGIA – Az igazi Fehérvár… – suttogta Péter. – Itt kezdődött minden. Lassan elindultak lefelé. A lépcsők keskenyek voltak, csúszósak. A falakon cseppek peregtek alá, és a víz ritmusa időnként úgy visszhangzott, mintha valaki lépkedne utánuk. – Hallottad? – kérdezte Réka halkan. Péter bólintott, de nem szólt. Valami szorította a mellkasát. Nem a félelem – inkább emlékezés. Egy furcsa, zsigeri érzés, mintha járt volna már itt, valamikor rég. A lépcső alján egy boltozatos terembe értek. A padló közepén mozaik – fehér és fekete kövekből. A mintája kivehetetlen volt, de Péter érezte, hogy valamit jelent. – Mint egy... templom… – mondta Réka. – Vagy szentély. |