A csapat órák óta haladt a szűk, dohos járatokban.
A falakon mészfoltok, régi feliratok, és néhol vöröses elszíneződés látszott, mintha valamikor tűz vagy vér érte volna őket. Végül egy sziklazárványhoz értek, amely mintha emberkéz által lett volna lefalazva. A fal közepén halvány rovásjel égett a lámpák fényében. – Ez… nem természetes – mondta Júlia, és előhúzta jegyzetfüzetét. – A jel a „lélek” szó rovásformája. A hallgatag férfi letérdelt, és tenyerét a kőre tette. A többiek megdöbbenve nézték, ahogy a kőlap alatt halk moraj fut végig, mintha reagálna az érintésre. A férfi lassan felállt, és csak ennyit mondott: – A hely él. Az ezredes idegesen intett a katonáknak, hogy bontsák meg a falat. A fúrógép zúgása visszhangzott a barlangban, a por belepte a levegőt. Aztán a fal engedett. Egy szűk üreg nyílt meg, és belőle hideg, édeskés szag áradt — olyan, mint a régi templomok kriptáiban. Az egyik katona benézett, majd hátraugrott. – Ott… ott valami van! A lámpa fényében előtűnt egy kőszarkofág. A fedelén ismét rovásjelek, középen pedig egy madársziluett: a turul. Júlia megkövülten suttogta: – Ez lehetetlen… A hallgatag férfi közelebb lépett, és a szarkofág mellé térdelt. Ujjával végigsimította a jeleket, és halkan, valami ismeretlen nyelven kezdett mormolni. Aztán a szarkofág fedele remegni kezdett. |