A lányok a telefonjuk világításánál szemlélték a félhomályba vesző lépcsőket.
- Nos, nekem ez a végállomás – mondta Szandi. - Nektek jó utat! - Betti, és a bátorság… - szűrte a fogai közt Regi. - Tényleg nem jössz velünk? - Tényleg! - válaszolta komolyan Betti. - Mondtam, hogy én le nem megyek még egyszer semmilyen alagútba! - Ne feledd, mit mondott búcsúzóul a szimbólumkutató... - nézett rá Regi rejtélyesen. - Nehezen tudnám elfelejteni – válaszolt Betti. - Miután azt csak neked mondta. - Na igen, ez is igaz – mosolyodott el a lány. - Lényeg, hogy én észben tartom. - Na jó – sóhajtott Betti. - Itt leszek, ti meg ne keveredjetek semmibe odalent. Ha valami van, hívjatok! - Főleg, hogy odalent nincs semmi térerő... - morgott Regi, aztán Vivire nézett. - Készen állsz? A lány közelebb lépett a szekrényhez, és nagyot sóhajtott. - Igen! - mondta aztán. - Akkor gyerünk! - mondta halkan Regina. Azzal eltűnt az ajtónyílásban. Vivi még villantott egy félénk mosolyt az őket fejcsóválva néző Bettire, majd némi habozás után követte a lépcsőn lefelé haladó lányt. Lámpáik fénye egyre halványulva ugrált a komor téglafalon. Betti sápadt, komoly arccal nézett utánuk. Úgy, mint hogyha utoljára látná őket. |