Regi majdnem, már tényleg majdnem kezdett visszatalálni régi önmagához.
A pincerendszerben átélt kalandjaik és külföldre utazásuk, tulajdonképpen menekülésük után
jó ideig szótlan, és kissé befelé forduló lett. Maga sem tudta, mit gondoljon az egészrõl. Hitte is, nem is a természetfelettit, és néha nem tudta eldönteni magában, hogy amit átéltek,
az valóban megtörtént, vagy csak álmodta, annyira valószerûtlen volt az egész.
A szokásos mekis hangulat és a kollégák szertelensége aztán lassanként kigyógyították kezdõdõ depressziójából, már lassanként nevetni és viccelõdni is tudott.
Aznap, a Mccafé gyér forgalmában éppen azon gondolkodott, milyen mûkörmöt építsen magának majd este otthon a mûszak végeztével, amikor betoppant hozzájuk a lány.
- Regi – szólt oda fura hangsúllyal Betti – ezt hallanod kell! - Na mi történt? - nézett rá vidáman Regina a kasszánál álldogáló vörös hajú lányra, akit látásból ismert, és tudta, hogy valahol a közelben dolgozik. - A barátnõd mondta, hogy ami velem történt, az összefügghet azzal, amit ti átéltetek… - nézett rá félénken a vörös hajú lány. Regi, a mûkörmök világából hirtelen visszazuhanva a valóságba, elõször nem is értette, mirõl beszél. - Hogy micsoda...? - nézett rá, mint a bolondokra szokás. - A rém – mondta tömören Betti. - Õ is látta. - Na jó...most hagyjatok ezzel, azonnal! - mondta, a kelleténél kicsit talán hangosabban, mert a McCafé új takarítónõje, a 40 körüli, vékony, fekete hajú nõ feléjük kapta a fejét, miközben bement a pultba feltenni a töltõre a telefonját. - Valakit valószínûleg megölt közületek – mondta csendesen a lány. Regi döbbent arccal nézett hol egyikükre, hol másikukra, de a lányok komor arca nem azt sugallta neki, hogy viccelnének. - Na jó, ehhez kell egy cigi – sóhajtott nagyot. - Amit eddig hallottam, az alapján inkább dohánygyár – helyesbített Betti. - Leszólok, hogy küldjenek fel valakit, addig készülj fel lelkileg! A hollófekete hajú takarítónõ komoly arccal nézett utánuk. |