Jan bátorsága egy pillanat alatt foszlott semmivé a sötétből felhangzó éles, eszelős nevetéstől,
mely mintha a tükör mögül hallatszott volna.
Reflexszerűen hátralépett, és akkor meglátta az alakot. Saját tükörképe mögött egy borzasztó külsejű, démoni arcú nő állt. Felsikoltott. Nem gondolta, hogy férfiak is tudnak sikoltani, azt hitte, ilyet csak nők szoktak, de a lelke mélyéről feltörő zsigeri félelem ezt a hangot hozta elő belőle. - ...Ha ez egy tükör… - csak erre tudott gondolni. … akkor mögötted áll. Megperdült. Nem volt mögötte senki. A nevetés egyre erősödött, néha rövid vihogásokra szakadt, a csúcspontján üvöltésnek tűnt, és már-már zokogásba váltott át, amikor egyszer csak elnémult. Síri csend támadt körülötte. - Az Isten szerelmére, mi ez...? - csak ennyit tudott döbbenten suttogni. Hevesen lélegzett, egész teste libabőrös lett. Szemei kétségbeesetten forogtak, tekintgettek mindenfelé, keresve az előbbi nevetés által ígért veszély forrását. Erőltette, hogy belelásson minden zugba a pince folyosóján, de nem látott senkit és semmit. Kiélesítette érzékeit, de semmilyen zaj nem hallatszott. Egyedül volt a pince síri csöndjével. Ahogy a tükörtől elfordulva kétségbeesetten meresztette a szemét a folyosó sötét zugai felé, nem vette észre a kezet, amely lassan kinyúlt a tükör mögül. Mire a falon megpillantotta a démonszerű ujjak nyaka felé közelítő árnyékát, már késő volt. Utolsó üvöltése a körülötte újra felhangzó démoni nevetésbe fúlt. |