Vivi csendes léptekkel, folyton maga mögé nézve ment le a pince rejtélyes ajtajához. A pincében, ahogy az egész épületben is,
hatalmas csend honolt, mintha nem lett volna rajta kívül élő ember a szállodában. Ez a csend nyugalommal, de egyben izgalommal is eltöltötte a lányt.
Utoljára akkor érzett ilyesmit, amikor gyerekkorában átszökött a szomszéd kertjébe, és a málnabokrok mellé kihelyezett székben szunyókáló gonosz öregasszony orra elől
dézsmálta le a bokrokat, miközben vigyázni a kellett minden lépésére, minden mozdulatára, hogy a szomszédasszony fel ne ébredjen, és rá ne húzzon egyet a botjával.
Óvatosan, lassú mozdulatokkal nyomta le a kilincset. Az ajtó zárva volt. Vivi felsóhajtott, de kreatív lányként nem adta fel. Már korábban megfigyelte, hogy az itteni, lenti ajtók hagyományos zárakkal rendelkeztek, nem mágneskártya, hanem jóféle, régimódi kulcs nyitotta őket. Elővette zsebéből a korábban a recepciósok főnökétől kapott kulcscsomót, és elkezdte belepróbálgatni a zárba. Mire mindet végigzongorázta, elfáradt a keze, de egyik sem illett bele. Bosszúsan felmordult. Nem lehet, hogy ne jusson be!! Hirtelen eszébe jutott, hogy ott van a zsebében a saját kulcscsomója is, amin a pesti albérletének, és a szülei vidéki házának a kulcsai is rajta voltak. Szórakozottan elkezdte beledugdosni őket a zárba. Épp a régi vidéki házuk melléképületének a kulcsa volt éppen a zárban, amikor a nyelv egyszer csak elfordult. Megremegett a lába az izgalomtól. - Ez az, Vivi! - ujjongott fel magában, és lenyomta a kilincset. |