- Visszaírt az a szimbólumkutató! - mondta Regi a műszak után az öltözőbe belépve,
ahol már csak Betti és a dolgozói területre lecsempészett Vivi beszélgettek.
- Mit? Hogy gyengeelméjűek vagyunk? - nevetett Betti. - Nem fogjátok elhinni! Azt mondta, az ilyen társaságok egyik hagyománya, hogy szimbólumokkal jelölik meg a saját területüket. Ahogy ő írta, egyfajta „szellemi pecsétként”. A lányok értetlenül néztek rá. - Hát pecsét, az a műszakvezető ingjén is van, már vagy két hete – mondta pókerarccal Betti. - , szerintem azóta nem mosta ki. Ráadásul szép nagy. De hogy szellemi-e... - Azt is mondta – folytatta zavartalanul Regi - , hogy ez egyben egy jelzés is a beavatottaknak. És hogy minden helyükön, épületükön van ilyen. - Akkor a mekin is kell lennie – elmélkedett Vivi. - Sőt...a szállodánkon is. - Micsoda baromság... - morogta Betti. Regina vissza akart vágni, de aztán meggondolta magát. - Erről van szó! Holnap találkozunk a fickóval, azt mondta, mindent elmond a titkos társaságokról, amit csak tud. De addig is, ez a szimbólumosdi nem hagy nyugodni... Keressük meg, mit szóltok? - Na ebben még én is benne vagyok – állt fel Betti. - Úgyis kéne már új fotó instára. - Hülye – mondta Regi. - Nincs semmilyen fotó. Ha rájönnek, hogy tudjuk… - Csak egy szelfire gondoltam a holdfényben, amíg ti keresitek – nevetett Betti. Csendben indultak el a meki terasza felé. |