A pillanatnyi döbbent csönd után elszabadult a pokol.
A csuklyások egy emberként vetették magukat a rendőrnőre. Egy lövést sikerült leadnia, de aztán a fegyver kiesett a kezéből, és eltűnt a rá vetődő alakok alatt. A folyosóról beözönlő, kiabáló rendőrök megtorpantak, mert hirtelen mennyezetig érő tűz lobbant fel a bejáratnál, és útjukat állta. A csuklyás, magas nő néhány társa kíséretében csendben kisurrant az egyik oldalajtón. Regina és Vivi az őket tartó alakokat ütötték, rúgták és közben ordítottak, a folyosóról heves kiabálás és parancsszavak röpködése hallatszott, a két lányt tartó alakok hörgése és ordítása összekeveredett az egyre inkább a teremben is elharapózó tűz pattogó hangjával és a feldőlő bútordarabok reccsenéseivel és csörömpölésével. A küzdelem hevében nem vették észre, hogy az egyik, eddig a félhomályban álldogáló férfi nem vesz részt a viaskodásban, hanem az oltárhoz siet, és valamit rajzolni kezd. - Az oltár! – kiáltotta Regi. - Meg fogja idézni azt a valamit! A már több sebből vérző rendőrnő egy végső erőfeszítéssel megpróbálta elérni a fegyverét, de mindenki egyszerre vetette rá magát. - Már késő – vigyorgott rá a maszk alatt az egyik támadó férfi, miközben a mellkasára térdelt. - Mind itt halunk meg. Ebben a pillanatban hatalmas reccsenést hallottak a hátuk mögül. Egy emberként néztek hátra, az ütésre lendülő kezek lehanyatlottak. Az oltár mögötti félhomályból Betti lépett elő, kezében egy törött léccel, és végignézte, ahogy az előbb még szimbólumokat rajzoló férfi az ütés nyomán lassan összecsuklik. Mindannyian megdöbbenve nézték. Betti felhúzta szemöldökét, végigsimított kissé szétzilálódott melírcsíkos haján, és rájuk mosolygott. - Mondtam, hogy bátor vagyok – kacsintott Regire. Aztán az egész helyiségben elharapózott a tűz. |