- Ha Zuglóig nem javul meg, zárd le a kocsi peronját! – kiabálta a forgalmista a nyitott ajtóval elinduló vonat
ajtószereléssel szenvedő kalauzának.
Épp elindult a debreceni gyors, amikor Szandiék tanácstalanul megálltak az egyik vágány mellett a nyugatiban. Dominika még dolgozott, így csak Málnával kettesben indultak kis terepszemlére és információszerzésre a pályaudvarra. Együttérző csodálkozással nézték a félig kilátszó, tanácstalan kalauzt és a nyitott ajtóval, egyre gyorsabban suhanó vonatot. - Úgy látszik, nem csak mi dolgozunk szabálytalanul a mekiben – nevetett Málna. - Katasztrófa, hogy mindenhol ez megy – válaszolta Szandi. - Miért nem működik normálisan egy tetves cég sem mostanában? Se a miénk, se ez...bár minket egy ilyen horderejű dolog miatt be is záratnának. - Azért mi is kapjuk az ívet rendesen – szólalt meg egy hang mögöttük. A két lány meglepetten hátrafordult. Egy idős, kedves arcú, bajszos forgalmista állt mögöttük, és jóindulatúan nézett rájuk. - Higgyék el, nem akarják felét se átélni annak, amikor az utasok rajtunk vezetik le a dühüket. Pedig mi tehetünk a legkevésbé az egészről… - Ja izé, persze – vörösödött el Szandi. - Nem magukat szidtam, csak úgy mondtam. - Tudom én – mondta az öreg. - Egyébként mi járatban? Tudok segíteni? - Hát – nézett Málna a barátnőjére –, lehet hogy tud, köszönjük. Olyan embert keresnénk, aki jól ismeri ezt a helyet. A szomszédos mekiben dolgozunk, és minthogy a mi épületünk is része a pályaudvarnak, meg történt pár furcsaság, elkezdett érdekelni bennünket az egésznek a történelme. - Akkor megtaláltak – bólintott az öreg. - Egy ember volt, aki nálam jobban ismerte ezt az egész kócerájt, de ő tavalyelőtt meghalt. Jöjjenek! Elindult a pályaudvar megszámlálhatatlan ajtajai közül az egyik felé, és benyitott rajta. A két lány követte. Az ajtó mögött kellemes hangulatú, meghitt, aprócska iroda fogadta őket, kevés, régies berendezéssel. Az öreg hellyel kínálta őket. - Szóval – kérdezte – hol kezdjem? - Minket – mondta Szandi, miközben akaratlanul is az iroda ablakából látható kinti sürgés-forgást figyelte- , főleg a pályaudvar földalatti része érdekelne. Pincék, alagutak, ilyen régi dolgok. - Hát – mondta az öreg – én csak olyanban jártam, amit még a komcsi rendszerben építettek, vagy a világháború környékén. Nincsenek azok százévesek se. Persze azok is sok titkot rejthetnek...némelyik a végénél le van falazva, vagy éppen oldalirányba indul el belőle egy másik járat, amit szintén vastag betonnal lezártak. Ezek inkább az akkori ÁVH és az akkori diktatúra miatt készülhettek, de közülünk már senki nem tudja, hogy mik ezek és hova vezetnek. Vagy aki igen, az mélyen hallgat róla. - És hogyhogy nem tárják fel őket? Az öreg elmosolyodott. - Nem nagyon akar senki ilyenekkel foglalkozni. Talán félnek, hogy olyasmit találnának, ami rossz fényt vetne a vasútra...meg aztán, se ember, se érdeklődés rá. Arra is alig van emberünk, hogy a vasutat normálisan működtessük...Itt van például a szegedi gyors – mutatott ki valahová az egyik vágány felé. - Eddig 6 kocsival és 2 kalauzzal közlekedett, de levettek belőle egyet, mert 5 kocsiig hivatalosan csak egy kalauz kell rá, így egy embert megspórolunk. Ha abból az 5 kocsiból, amin emiatt így is nagyobb a zsúfoltság, még egyet leveszünk – kacsintott -, mondjuk egy nem záródó ajtó miatt, ami sajnos elég gyakran megtörténik, más meghibásodások mellett, akkor már tényleg embertelen körülmények lennének a rövidke vonaton, és az utasok fellázadnának...így magunk próbáljuk megoldani amit tudunk, néha útközben, a mínusz 10 fokban. A főnökségre sajnos nem számíthatunk…a vasútnál csak olyan valaki lehet főnök, aki nem ért hozzá, és nem is nagyon érdekli. Maguk mivel is foglalkoznak? - Mekiben dolgozunk – mondta Málna. - Ja igen – mondta az öreg. - Akkor maguk például lehetnének itt főnökök. Bárki lehet, aki nem ért a vasúthoz. A lányok felnevettek. Az öreg sóhajtott egyet. - Az az igazság, ha az utasok tudnák, milyen állapotban vannak néha a vonatok, inkább gyalog mennének, akár Debrecenig. - Az kemény – nevetett Szandi. Az öreg kesernyésen elmosolyodott. - És sajnos igaz is. Nézzék csak meg őt! – mutatott ki hirtelen a peronra, az iroda előtt épp elsiető fiatal kalauzra, aki a vasutas kabáthoz és a kalauztáskához nem illően alul valami piszkosfehér színű bársonynadrágot és sportcipőt viselt. - Vagy egy hete volt, hogy elszakadt az egyenruhájának a nadrágja, pont középen, ott lent...amikor kért volna újat, a vezetés azt mondta neki, tegyen rá foltot. Azóta saját nadrágban jár, és várja, mikor rúgják ki a szabályzat megszegése miatt. De volt, akinek a cipője ment tönkre, mondták hogy 2 hónapig oldja meg, majd év elején tudnak adni újat. - Nagyon durva… - mondta elgondolkodva Szandi. Az előbb már majdnem felnevetett, olyan szerencsétlenül nézett ki a kis kalauz a felemás ruhájában, de az elmondottak után megsajnálta. - És még számtalan ilyesmi van – mondta a bajszos. - Viccesen néz ki, mi? Ha egyedi eset lenne, még lehet hogy nevetnék is, de sajnos egyre több ilyet látok. - Hát igen – mondta Szandi. - És igazából nem ő a nevetséges, hanem az a vezetés, ami ennyire leszarja a saját embereit. - Nem én mondtam … - hunyorított rájuk az öreg. - Na de maguk nem ezért jöttek, hogy a vasút viselt dolgairól halljanak. Miért érdeklik magukat az alagutak meg az ilyen régi dolgok? A két lány összenézett. - Háááát… - kezdte tanácstalanul Szandi –, ismerőseink állítólag jártak lent, és fura dolgok történtek velük. Ennek szeretnénk utánajárni. - Értem – mondta az öreg. - Nézzék, én hallottam ezt-azt az itt töltött hosszú évtizedek alatt. Tudják, még a régi időkben, amikor ez a pályaudvar épült, nem volt még média, meg facebook, mint most, szájról szájra terjedtek a hírek. Az emberek néha igazat mondtak, de néha kicsit hozzátettek, felnagyították. Beszéltek mindenfélét. Lehetetlen megállapítani a valóságtartalmukat. Akadtak fura, hátborzongató dolgok is… - nézett maga elé elgondolkodva. - Mire tetszik gondolni? - kérdezte kíváncsian, bár a választól kicsit tartva Szandi. Hát – meredt a levegőbe az öreg - történeteket meséltek róla, hogy amikor ez a pályaudvar épült, több embert is holtan találtak. Az öreg lelkész, aki feladta az egyik halottra az utolsó kenetet, csak szűk baráti körben, a keresztet sűrűn vetve mert beszélni az egészről. Azt suttogták akkoriban, maga a Gonosz jár ezen a környéken… A leselkedő halálról beszéltek, valami irtóztatóról, ami az éjszaka beköszöntével elkapja a magányos utast, és vagy magával hurcolja, vagy iszonyatosan szétmarcangolva otthagyja. Akik mertek beszélni, arról suttogtak, hogy a vérnyomok a pályaudvar melletti csatornafedelekhez vezetnek… - Brrr…. - borzongott meg Szandi. Az öreg hosszan tűnődve nézett maga elé. - Egy riporter megpróbált utánajárni, itt bolyongott állítólag éjszakánként valahol a mostani McDonald’s mögött...aztán egyszer csak eltűnt. Senki nem hallott többé felőle. Egy darabig beszéltek róla az emberek, de aztán, ahogy az egész abbamaradt, lassan feledésbe is merült. Páran suttogták még ugyan, hogy aki a szellem nyomába ered, az meghal, de többé senki nem eredt a nyomába...aztán az egész elfelejtődött, felhúzták a pályaudvart, és ment minden a maga rendjén. - És maga mit gondol erről az egészről? - kérdezte gyorsan Málna. Az öreg hosszan hallgatott. - Valami alapjuk biztosan lehet a régi mendemondáknak – mondta aztán. - Ok nélkül nem ijednek meg, és nem tűnnek el az emberek. Pont ezért nem indultam én soha felfedezőútra oda le… meg aztán, se időm, se energiám nem is lenne rá. - És ha mi elindulnánk…? - kérdezte Málna, inkább magától, mint a vasutastól vagy a barátnőjétől. Az öreg elmosolyodott. - Hivatalosan nem mondhatok semmit...de most csak beszélgetünk. Ha rám hallgatnak, elfelejtik az egészet. De ha mégis megkísérlik, akkor legokosabb, ha valahol ott mennek le, ahol most a diszkó és előtte a füves terület, meg a macskaköves rész van. Az régen park volt, bizonyos részeit nem építették még be, és talán ott lehetnek még régi, elfeledett járatok, elfalazások, amikkel senki nem foglalkozott az elmúlt száz évben. Várjanak – mondta, és keresgélt valamit a fiókban –, itt egy régebbi térkép, bejelölöm. - Köszönjük – mondta hálásan Málna. - Aztán vigyázzanak! - emelte fel az ujját óvón a bajszos. - Beszéljenek annak a lelkésznek a rokonával, akit említettem. Talán a dédunokája lehet...itt a címe valahol, ő is ott dolgozik a parókián. Ő is csak hallotta ugyan, de a saját rokonától, és hátha többet elmond maguknak, mint nekem mondott valamikor. Aztán, ha ő sem ijeszti el magukat a kalandtól...akkor hajrá. Én persze jobban szeretném, ha nem mennének le. - Hallod? – mondta Szandi jelentőségteljesen Málnára nézve, ahogy kifelé indultak. - Én is félek – nézett vissza az ajtóból az öregre. - Az ismerőseink tényleg találkoztak valamivel odalent. - Annál inkább vigyázzanak! |