Így hajnal 2 felé már Jan, a meki éjszakai műszakra beosztott dolgozója igencsak fáradtnak érezte magát.
Még csak a műszak felénél járt, de úgy érezte, nem bírja már ki a hátralévő órákat. Álmos és nyűgös volt, a mekis egyenruha már félig átizzadt rajta takarítás közben.
És rengeteg tennivalója volt még. - Miért nekem kell mindig kifognom a legrohadtabb műszakvezetőket…? - sóhajtott fel magában. Az éjszakások főnöke, Ági jelent meg lelki szemei előtt, aki hideg tekintetével még műszakja elején közölte vele, hogy az A2-re, az alagsor alatti alagsorba is le kell mennie, mert eljött ott is a félévi takarítás ideje. Most ott állt, és azt se tudta, mihez fogjon, akkora rendetlenség és kosz fogadta az egykori királyi bálterem szebb napokat is megélt alagsorában. Ahogy ott álldogált gondolataiba merülten, pihenésképpen a felmosórongyra támaszkodva, halk reccsenést hallott a folyosó vége felől, a félhomályból. Odapillantott, de az alagsori lámpák halovány izzói nem adtak elég fényt, az alagsor vége homályba veszett. - Ez biztos Szandiék szelleme – röhögött magában. Újabb, valamivel hangosabb reccsenés. Mintha a gondolatára válaszolt volna valaki a sötétből. Jan nem volt félős, és nem hitt a szellemekben. Orosz bevándorlócsaládból származott, látott már sok furcsa és kegyetlen dolgot életében, de azokat mind emberek követték el. Most sem ijedt meg, összeráncolt szemöldökkel indult el a hang forrása felé. A lámpák fényében megnyúlt árnyéka kísértetként követte. |