Jan magabiztos léptekkel közelítette meg a meki alsó pinceszintjének homályba boruló végét.
Útközben egyszer megtorpant. Gyanakvással vegyes félelemmel pillantott meg egy alakot a folyosó végén. Óvatosan közelebb lépve, kis szemlélődés után aztán rájött,
hogy csak egy ember formájú és nagyságú, fakeretes szekrényszerű valami az, mely egy lepellel van letakarva. Jan gyanakodva méregette.
A lepel mögött megreccsent valami. A fiúban lassan, egyszerre kezdett feltámadni a félelem, és valami hirtelen rossz előérzet, de mindkettőt elhessegette magától. Óvatos mozdulattal kinyúlt, és egyetlen gyors rántással lehúzta a leplet, lélekben felkészülve mindenre, amit mögötte találhat. Egy hórihorgas, felé hajoló, rá bámuló alakot látott maga előtt. Már majdnem hátraugrott, mikor rájött, hogy csak a saját tükörképe az. A szekrény ajtajára egy egész alakos tükör volt szerelve, mely a félhomályban kísértetiesen vetítette szembe saját alakját. Kieresztett egy hatalmas sóhajt. - Majdnem beszartam – kuncogott magában, és fejét csóválva, kissé citerázó lábaira lenézve komoran elmosolyodott, majd játékos dühvel belerúgott a szekrény aljába. Ebben a pillanatban ijesztő vihogás hangzott fel körülötte. |