Minthogy a késő éjjeli órán a terasz és környéke már elég kihalt volt, vendég sehol,
még a szokásos punkok és kéregetők is hiányoztak a meki és a pályaudvar mögötti térről, feltűnés nélkül meg tudták közelíteni a Regi és Betti által már jól ismert csatornafedelet.
Először Regi ereszkedett le a mélybe, kis tétovázás után Betti is követte, majd Kitti is megindult utánuk, és lecsukta maga mögött az akna fedelét.
Felkapcsolták lámpáikat és körülnéztek. Az alagút egyenesen vezetett előre.
- Ugyanolyan nyomasztó, mint volt...és sötét- jegyezte meg borzongva Betti. - Tény, hogy kevés az esélye idelent egy napszúrásnak – mondta faarccal Regina. - Na gyerünk – mondta egy idő után Kitti, miután a lányok nem akartak megmozdulni előtte. - Lehet hogy ti minden nap ilyen helyeken mászkáltok, de én most vagyok itt először, és kíváncsi vagyok. - Mi is azok voltunk, aztán mi lett belőle – mondta csendesen Betti. Óvatosan indultak el. A folyosó egy darabig egyenesen haladt, majd kisebb-nagyobb kanyarok váltották az egyenes szakasz egyhangúságát, itt-ott rejtélyes leágazásokkal, melyek legtöbbjét azonban vagy mesterséges, vagy természetes kőomlás zárt el. - Valamelyik ezek közül – intett az egyik leágazás felé Regi – vezet a szálloda alá, ahonnan legutóbb kifüstöltük őket. A hang olyan hirtelen szólalt meg mögöttük a sötétből, hogy megijedni sem volt idejük. - Állj! A hangnak furcsa, mély, recsegő színezete volt. A lányok megpördültek. Senki nem volt mögöttük. A folyosó, egészen addig, amíg fejlámpáik fénye elért, üres és belátható volt mögöttük. Márpedig a hang nagyon közelről szólt! - Kii...ki van ott? - kiáltott bele Betti remegő szájjal a félhomályba. Ekkor egy imbolygó árnyék tűnt fel mögöttük a folyosó félhomályos kanyarulatában. - Úristen – suttogta Kitti rémülten. - A boszorkány? Hát tényleg igaz...? A lányok izmai megfeszültek, és már épp futásnak eredtek volna, amikor felismerték az alakot. Krisztián volt, a magas, fiatal nyomozó. |