- Fosnak a vendégek! - kiáltott oda Regi a McCafé kasszájában álló Bettinek a cigiszünetről visszatértében.
Betti hangosan felröhögött. - Micsoda? - fuldoklott gurgulázva a körülöttük álló vendégek rosszalló pillantásaitól kísérve. - A panaszkönyv – lihegte Regi beérve a kassza mögé. - Már vagy a tizedik bejegyzést olvasom, hogy mióta nálunk jártak, ez van velük – esett le fáradtan a sarokban álló hűtőládára. - Az komoly – mondta Betti. - Hát, lehet hogy nem a műszakvezető kocsijának a hátsó ülésén kéne szállítani a húst ebben a dög melegben… - Nem gondoltad te ezt át, hova jössz vissza – nevetett a lány. - Én nem is csodálom, hogy a fél meki fel akar mondani… - Sokaknak megvan a szakmája – legyintett keserűen Betti. - Na mindegy, én se leszek itt örökre...csak Olaszország után hirtelen kellett valami, és hát ezt már ismerem, mint a rossz pénzt. Regi kérdezni akart valamit, de ekkor különös hangzavar vette kezdetét lentről. Valaki egyszer csak felordított. Döbbent csend támadt az étteremben. Aztán az egész mekit magas, vérfagyasztó sikoltás töltötte be, amely visszaverődött a falakról, a koszos ablaküvegekről, és a konyha halkan zúgó gépeiről. A hang férfié, vagy inkább fiúé volt. Fájdalommal vegyes félelem üvöltése volt. Olyan ember ordít így, akinek épp a bőrét nyúzzák le a húsáról. A lányok látták, de főleg hallották, hogy a vendégek egyszer csak lent izgatottan mozgolódni és morajlani kezdtek. Hallották a döbbent hangokon és kiáltozáson át az egyre erősödő fájdalomkiáltásokat, és az ordítás forrása körül a pánikkal teli hangokat. - Mi a fasz… - nézett Regi döbbenten Bettire. Az feszülten nézett vissza rá, tekintetében félelem csillogott. Az ordítás nem csitult. - Hívjon már valaki mentőt! - ordította el magát egy férfi a vendégek közül. - Orvost! - Ez nem fogja túlélni… A hangzavarban a két lány döbbenten bámult egymásra. - Itt maradsz kicsit, amíg lemegyünk? - hadarta Regi a McCafé takarítójának, majd választ sem várva futólépésben, rohanva indult el lefelé. Betti nem sokkal maradt el utána. Odalent a megtestesült rémálom fogadta őket. A műszakvezető a személyzeti bejárat ajtajában hányt, alig tudtak tőle bemenni a dolgozói területre. A dolgozók összevissza rohangáltak, kiabáltak, vagy éppen tehetetlenül álltak. Az egyik kasszáslány arcát a tenyerébe temetve sírt. Döbbenten torpantak meg. Az előbb még ordító srác a földön feküdt, hárman hajoltak fölé, egy negyedik épp az elsősegélycsomagért rohant. Ahogy egyikük kicsit odébb hajolt, a lányok meglátták mögötte a testet. A fiú iszonyú állapotban volt. Fél arcáról lejött a bőr, feje, arca, nyaka és bal karja iszonyúan összeégve, bőre helyén csak valami undorító massza, hogy kilátszott a nyers hús mögüle. Haja megpörkölődött, ruhái cafatokban lógtak a felsőtestén, mellkasánál több helyen beleégtek a bőrébe. Már nem ordított, csak elhaló hangon, félájultan nyögött. Az elsősegélycsomag végül nem lett meg, talán nem is volt az étteremben, vagy csak nem volt a helyén, de addigra valamelyik vendégnek eszébe jutott, hogy értesíteni kéne a mentőket. Némileg megtörte a pánikot, mikor végre négy mentős rohant be az étterembe, áttört a vendégek között, a fiúhoz rohantak és hordágyra emelve megkezdték az ellátást. Néhány percen belül a vendégek döbbent, ijedt tekintetei kereszttüzében szirénázó mentőautóval távoztak. - Egy szót se merjetek erről szólni senkinek! - parancsolt rá rekedt hangon a hányást épp csak befejező műszakvezető a dolgozókra, majd betántorgott az irodába. |