A narancsvörösen izzó napkorong lassan eltűnni látszott az erdő lombkoronája fölött.
A nyári hőségtől izzó levegő fülledtségét lassan az alkonyatba forduló este hűvöse vette át.
A fiatal pár lassú tempóban sétált az erdő egyik elhagyatott ösvényén. A fiú szíve szerint itt-ott meg is állt volna a tájban gyönyörködni, de a lány noszogatta. - Gyerünk már! Mindjárt teljesen besötétedik… - Nyugi! - nyugtatta nevetve a srác. - Mi bajunk lesz a sötéttől? - Eltévedünk, például… - A budai hegyekben? Hahaha! Drágám, ez itt még szinte a 2. kerület...bármerre indulnánk el, fél órán belül lakott helyre érnénk. - Jó, de akkor is...Nem tetszik nekem ez az erdő. - Mi nem tetszik rajta? - Ez a csend, például. Olyan...baljós. A fiú elgondolkodva körbenézett. Tényleg – tűnt fel neki - , miért van itt ekkora csend? Ilyenkor csivitelni szoktak a madarak, meg mindenféle apró zajokat hallani, most meg semmi. Mintha...valami burokban lennénk. Ekkor hallották meg az első reccsenést. Mintha valaki, akit eddig nem hallottak, de ott lett volna körülöttük, feléjük óvakodva egy száraz gallyra lépett volna. A lány ijedtében megállt. Párja védő mozdulattal átkarolta a vállát, majd határozottan belekiáltott a félhomályba. - Van ott valaki?? Semmi válasz. Mintha az őket követő is megállt volna és várt volna valamire. - Gyerünk innen...- súgta elvékonyodó hangon a lány. - Félek. A fiú még tétovázott egy másodpercig, majd a lány kezét fogva határozottan megindult. - Gyerünk. Nem lesz semmi baj! Talán csak egy apró állat… Ebben a pillanatban száraz, kárörvendő nevetés hangzott fel a közvetlen közelükből. Rémülten futásnak eredtek. Mintha puskából lőtték volna ki őket, úgy rohantak a most már egyre inkább komor színeket öltő kis ösvényen. Az egyre sűrűsödő félhomály körülvette őket, alig látták, merre vezet az ösvény, de csak rohantak, lélekszakadva, ki az erdőből, el attól a valamitől, ami azt a hangot adta ki. Vagy száz métert is megtehettek már, amikor valami vijjogás hangzott fel nem messze tőlük, utána pedig ugyanaz a hátborzongató nevetés, melytől előszörre is kirázta őket a hideg. Rohantak. Az a valami ott futott velük párhuzamosan, a fák között. Néha megpillantani véltek egy árnyat, néha csak a lépések zörejét hallották, bizonyos időközönként pedig felkacagott. Nem emberi, de nem is állati, borzalmas hangon. Néha mintha szavakat véltek volna kivenni a saját lihegésükön keresztül. Az a valami követte őket, és beszélt hozzájuk. - Mi ez? - zokogta futás közben a lány. - Mi ez…?? Már alig bírták szusszal, amikor az egyik kanyar mögött meglátták az ösvény közepén álló árnyat. Egyenesen előttük. A lány felsikoltott rémületében, és az őrült futásból hirtelen lefékezve elbotlott. A fiú elé ugrott, és remegő szájjal nézett fel az árnyra. - Jól vannak? - kérdezte egy hang, mely nagyon is emberi volt. Az alak zseblámpát vett elő, melynek fénye megvilágította egyenruháját. Egy vadőr. Mögötte az ösvényen lépések közeledtek, két másik egyenruhás férfi közeledett feléjük aggódó arccal. Fél órába telt, mire letámogatták őket az első aszfaltozott kocsiútig. A lány végig csendesen zokogott. |