A posta éjjeles biztonsági őre, mikor elmondták, mit szeretnének, először felröhögött,
de a kezébe simuló tízezrestől egy csapásra eltűnt a gúnyos vigyor az arcáról.
- Csak előre, hölgyeim...és uram! - intett komoly, ünnepélyes arccal a pincelejárat felé. - Azt a szégyent… - csóválta a fejét Betti. Elindultak. Végtelen folyosókon haladtak előre, Betti már azt sem tudta, merre járnak. Az sem vigasztalta, hogy Regina közben kiselőadást tartott. - Úgy hívták azokat, ahova megyünk, hogy földalatti közvetítő alagutak. Mikor még jártak postavonatok, ezeken keresztül továbbították a nyugatiba a leveleket és csomagokat. Aztán, pár évtizede, egyszer csak lezárták őket. Néhányat, köztük a meki felé vezetőt is, az épülő Eiffel irodaház miatt lefalaztak. De csak a lejárataikat zárták el...maguk az alagutak ott vannak még mindig. Íme, meg is érkeztünk. Betti csípőre tett kézzel nézte az alagút végét elzáró hatalmas betonfalat. - Gratulálok – tapsolt gúnyosan. - Mentünk volna inkább inni...itt ugyan át nem jutunk. - Uram, segíts a csekély értelműeken… - kacsintott Regi Paxelre, aki már indult is a fal tövében lévő csatornafedél felé. Ott aztán földbe gyökerezett a lába. Az aknafedél félig nyitva volt. |