Regi és Betti könnyes szemekkel nézték a mocsárban elmerült rendőrök fölött fodrozódó vizet.
- Végünk… - suttogta aztán Betti. Regina reménytelenül sóhajtott egyet, aztán kényszerítette magát, hogy a boszorkányra emelje a tekintetét. A boszorkány néhány méterre tőlük a mocsárból kilátszó sziklaszerűségen üldögélt, lábait maga alá húzva, és őket nézte. Regi valami fanyar, őszi eső és rothadó avar keverékére emlékeztető szagot érzett áradni belőle. - Mi lett az étteremvezetővel? - kérdezte aztán. A boszorkány a mocsár mélye felé mutatott. - Oda került, le. Ahová nektek is mennetek kell majd. - Kérlek, engedj el bennünket! - Betti tudta, hogy reménytelen minden próbálkozás, maga sem tudta, miért könyörög a nőnek. Az csúfondárosan nézett vissza rá. Regi tudta, hogy mindenképp végük van, így nem tehetett mást, mint hogy kockáztatott. - Figyelj – mondta a boszorkánynak. - Idehozzuk neked azt a papot. - Ő már úgyis az enyém – mondta a nő. - Ahogy a testvére is...itt van velünk lent – mutatott megint lefelé, a mocsár mélye felé. - Igen, tudom – mondta Regi. - Viszont van egy ajánlatom. Ha megteszed… A következő pillanatban már repült is. A halálraítéltek bátorságával, a nincs mit vesztenem vakmerőségével ugrotta át az őket a boszorkánytól elválasztó távolságot. Az adrenalin megsokszorozta az erejét, így sikerült elérnie a vízből kiálló sziklát. Azaz csak a helyét. Csalódottan, kétségbeesetten felkiáltott. Ahogy a lába hozzáért a boszorkány sziklájához, már tudta, amit az ugrás előtt még csak gyanított : hogy az a szikla nincs sehol. Ahogy a boszorkány sem volt. Hatalmas lendülettel csapódott a vízbe, és azonnal elnyelte a mocsár. |