Regi és Betti könnyes szemekkel nézték a mocsárban elmerült rendõrök fölött fodrozódó vizet.
- Végünk… - suttogta aztán Betti. Regina reménytelenül sóhajtott egyet, aztán kényszerítette magát, hogy a boszorkányra emelje a tekintetét. A boszorkány néhány méterre tõlük a mocsárból kilátszó sziklaszerûségen üldögélt, lábait maga alá húzva, és õket nézte. Regi valami fanyar, õszi esõ és rothadó avar keverékére emlékeztetõ szagot érzett áradni belõle. - Mi lett az étteremvezetõvel? - kérdezte aztán. A boszorkány a mocsár mélye felé mutatott. - Oda került, le. Ahová nektek is mennetek kell majd. - Kérlek, engedj el bennünket! - Betti tudta, hogy reménytelen minden próbálkozás, maga sem tudta, miért könyörög a nõnek. Az csúfondárosan nézett vissza rá. Regi tudta, hogy mindenképp végük van, így nem tehetett mást, mint hogy kockáztatott. - Figyelj – mondta a boszorkánynak. - Idehozzuk neked azt a papot. - Õ már úgyis az enyém – mondta a nõ. - Ahogy a testvére is...itt van velünk lent – mutatott megint lefelé, a mocsár mélye felé. - Igen, tudom – mondta Regi. - Viszont van egy ajánlatom. Ha megteszed… A következõ pillanatban már repült is. A halálraítéltek bátorságával, a nincs mit vesztenem vakmerõségével ugrotta át az õket a boszorkánytól elválasztó távolságot. Az adrenalin megsokszorozta az erejét, így sikerült elérnie a vízbõl kiálló sziklát. Azaz csak a helyét. Csalódottan, kétségbeesetten felkiáltott. Ahogy a lába hozzáért a boszorkány sziklájához, már tudta, amit az ugrás elõtt még csak gyanított : hogy az a szikla nincs sehol. Ahogy a boszorkány sem volt. Hatalmas lendülettel csapódott a vízbe, és azonnal elnyelte a mocsár. |