Meg kellett lazítania a mekis felsője gallérját. Érezte, hogy verejtékcseppek gyülekeznek a nyakán, a derekán,
és valami jeges érzés szorongatja a szíve tájékát.
Már lent volt, a kávézó raktárában, és gyorsan, csendesen, időnként az ajtóra pillantva pakolta a felvinni szándékozott árut. Aztán, amikor éppen az egyik tejesdobozért hajolt le, megtörtént. Az ajtó megnyikordult mögötte. Megmerevedett. Halk, kaparászó hangot hallott. Mintha karmos, nem emberi kezek csúsznának végig az ajtón... A megkezdett mozdulatot félbehagyva, a jeges rémülettől ledermedve, centiméterről centiméterre fordította hátra a fejét. Csak ne azt lássa, ne az legyen ott hátrafordulva, amire gondol… Nem az volt. A küszöbön a meki egyik új takarítója, egy kedves arcú, szemüveges indiai srác állt, két kezében fogott ládával küszködve az ajtónyitással. A fiú ugyanúgy meghökkent, mint ő. Zavartan elmosolyodott, letette a ládát belülre az ajtó mellé, majd biccentett és kiment a raktárból. Kitti felsóhajtott. Rémeket látok már mindenhol, gondolta a srác távolodó lépteit hallgatva. Mondjuk azok után, amik itt történtek...hát, az vesse rám az első követ, akinek nem AZ jut eszébe a mögötte megnyikorduló ajtóról… Arra riadt, hogy pislogni kezd felette a lámpa. Riadtan felnézett. A fény elhalványult, aztán újra megerősödött, majd megint épp csak pislákolt. Ráadásul nem is csak egyetlen villanykörte, hanem az összes egyszerre. Csak ezt ne…! gondolta riadtan. Csak ne most legyen áramszünet! Villámgyorsan összedobálta, ami még kellett, aztán sietve kilépett a raktárból. Éppen becsukta maga mögött az ajtót, amikor a folyosón hirtelen, egyszerre kialudtak a fények. Halkan felsikoltott. Gyors léptekkel elindult arra, amerre a visszautat sejtette, majd hirtelen megtorpant, és hátranézett. Bár ne tette volna. Nem tudta, mi vonzotta a tekintetét az alagsori folyosó vége felé. Talán egy kis zaj, talán az onnan a sötétből is furcsán áradó derengés. Már majdnem visszafordította a fejét, hogy újra meginduljon, amikor a folyosó végén, mintha a semmiből bukkant volna elő, feltűnt valaki. Vagy inkább valami. A valami egy régies, furcsa, fehér leplet viselt, ijesztő, démoni vigyorba torzult arcát hosszú, fekete haj keretezte, és mintha vádlón kinyújtotta volna felé a kezét, miközben közeledett. Kittinek elfogytak a sikolyai. Kinyitotta a száját, ám hang nem jött ki belőle. Mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal állt, és arra gondolt, hogy imádkozni kéne. Aztán elájult. |