Ebben a pillanatban fénybe borult a mocsár bejárat felőli része.
A reflektorok mögül rendőregyenruhás alakok léptek elő, kezükben fegyverrel. - Tegye fel a kezét, vagy lövünk! - kiáltotta hangosan a fekete hajú nyomozónő, a boszorkányra célozva. Regina megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Mi tartott ennyi ideig? - nézett számonkérően a nyomozókra. Betti értetlenül meredt rá. - Te… - Én – mondta tömören Regina. - Tudtam, hogy előbb-utóbb újra itt leszünk, és bajban leszünk. Hát szóltam nekik - mondta szinte vidáman. A boszorkány még mindig nem mozdult. - Háromig számolok, és lövünk! - ezt már a nyomozónő társa, Krisztián kiáltotta. Betti a feszültségtől, vagy épp a megkönnyebbüléstől, elsírta magát. Regina feszülten figyelte hol a rendőrpárost, hol a boszorkányt, aki kiismerhetetlen arccal, szinte érdeklődve nézte a köveken óvatosan feléjük lépdelő párost. - Lejárt az idő! - kiáltotta hangosan a nyomozónő, óvatosan egy újabb kőre lépve. - Az enyém már régen lejárt… - a boszorkány halkan, szinte szomorúan beszélt. - A tiétek pedig most fog. Majd a szikla alá nyúlt, és egy mozdulatot tett a kezével. A nyomozópáros alatti kövek hirtelen lesüllyedtek, és a két rendőr derékig merült a mocsárba. Egyenruhájuk azonnal megtelt vízzel, és az átázott ruha súlyánál fogva egyre gyorsabban kezdtek süppedni. Fegyvereiket elejtve próbáltak ráhasalni a zöldes-sáros vízre, de tudták hogy elkéstek. Másodpercek alatt elsüllyedtek a zöld, hínáros kotyvalékban. |