- Én nem akarok oda menni!
Betti megpróbált ellenállni, de a fekete ruhások pillanatok alatt átvonszolták az immár kibontott nyíláson. Regi csak megvetően rájuk nézett, és magától átlépett a boltív alatt. Tudta, hol vannak. A legrégebbi alagútszakaszban, amit jóval a nyugati építése előtt, még valamikor a középkorban, vagy tán még az előtt építettek...a boszorkány korában. - Senki nem akar – mosolygott rá az étteremvezető. - De áldozatnak is kell lennie valakinek. Elindultak. Regina tudta, hogy mindjárt ahhoz a részhez érkeznek, amit az őket ide lehozó lány a boszorkányok kövének hívott. Ahogy a lány, vagy a magát lánynak álcázó boszorkány mondta nekik annak idején, a kő alatt vannak eltemetve a megégetett boszorkány csontjai. - Közeledünk – Andi szinte meghatottan mosolyodott el a kő láttán. - Ha lehet hinni az egykori vallomásotoknak, márpedig én hiszek neki, nemsoká jön az a bizonyos mocsár. - Nem lesz sok örömöd benne – mondta csendesen Regi. - Tévedés – mosolygott furán, és egyben ijesztően az étteremvezető. - Ha találkozunk azzal a lénnyel, akit ti boszorkánynak hívtok... az ő erejével együtt iszonyatos hatalomra teszünk szert. - Itt a mocsár bejárata! - az egyik fekete ruhás, aki a csapatot vezette, átlépett az alacsony, boltívszerű bejáraton, és döbbenten nézte a föld alatti, hatalmas kiterjedésű területet. Lepillantott a zavaros, hínáros vízre. Későn vette észre a fehéresszürke, oszló hullákéra emlékeztető kezet. A nemrég még a lányokat taszigáló, fölényes férfi tekintetéből eltűnt a magabiztosság, helyette csak eszeveszett rémület maradt. A kéz egyetlen mozdulattal rántotta le a mocsárba. Az étteremvezető, az igazgató, a többi fekete ruhás, a lányok és Paxel mind elborzadva bámultak arra a valamire, ami lassan előmászott a mocsárból. A boszorkány arcából gonoszul égő, vörös szemek lestek vissza rájuk. |