Amikor Andi visszatértének jó idő elteltével sem volt nyoma,
a vezérigazgató egyre idegesebben kémlelt a mocsár homályba vesző távoli része felé.
- Most mi lesz? - súgta Betti Reginek. - Kussoltok! - mordult rájuk idegesen a férfi. Ebben a pillanatban cuppogó léptek hangja hallatszott a mocsár felől. A lányok elborzadva nézték, ahogy egy árnyék kibontakozik a homályból. A boszorkány tért vissza. - Hozd őket! - mutatott Regiékre. Az igazgató belerúgott egyet a megkötözött Paxelbe, majd a mocsár széléhez rángatta a két lányt. A boszorkány elindult. Az igazgató keményen megmarkolta a lányok felsőjét, és az első kőre lökdöste őket. - Vagy mentek előre, vagy belelöklek benneteket. Regiék félig-meddig sokkos állapotban hagyták, hogy a brutális férfi vezesse őket. Kőről kőre lépkedtek, míg el nem értek arra a helyre, ahol egyszer már, régen, jártak. A boszorkány ugyanott ült, ugyanazon a vízből kiálló sziklán, tőlük alig néhány méterre. - Gyere! - nézett az igazgatóra. Az kissé ijedten nézett a boszorkány és közte lévő, hínáros vízre. - De nincs kő… - Csak ugorj át oda – mutatott a boszorkány egy helyre. - A kő a víz alatt van. Az igazgató eleresztette a két lányt, és kissé rémült tekintettel ugyan, de elrugaszkodott a kőről, és a mutatott helyre ugrott. Azonnal nyakig süllyedt a mocsárba. - Azt mondtad, itt a kő...! - nézett kétségbeesetten a boszorkányra. Az gonosz tekintettel nézett vissza rá. - Kérlek – fogta könyörgőre a férfi, miközben már lassan a szájáig ért a víz. - Felajánlom neked a lelk… - szavai bugyborékolásba, majd valami sikolyszerű, torz hangba fulladtak. - Ugyan mire mennék vele...? - kérdezte a boszorkány, szinte szomorúan, de a férfi már nem hallotta. Örökre elmerült a mocsárban. |