Az éjjeles biztonsági őr fáradtan rótta aznapi harmadik körét a McDonald’s központjának épülete körül.
Besötétedett, a dolgozók már rég hazamentek, az utca is néptelen volt, csak az épp érkező takarítók zsivaja hallatszott, ahogy az épület előtt cigarettázva beszélgettek, felmosófáikkal és egyéb eszközeikkel zörögve. Az őr ásítva pillantott rájuk, majd kicsivel távolabb megállva rágyújtott. - Hajrá, csajok – intett oda a vihogó nőknek és lányoknak fáradtan. A csoport zörögve vonult be az épületbe, a portásfülkében ülő recepciós ásítva nyitotta ki nekik a mágneszáras beléptetőkaput. Odabent felosztották maguk között a munkát, és kis csoportokra oszolva indultak el a különböző folyosók és emeletek felé. Az első emeletre összesen ketten mentek. - Ez bevált – mondta csendesen Regi a szintén takarítóegyenruhába öltözött Bettinek, miután bezáródott mögöttük a liftajtó, és egyedül maradtak a folyosón. - Csak a kijutás is ilyen könnyen menjen majd – nézett rá kissé aggódva a lány. - Minden a kártyán múlik, be tudunk-e jutni vele a McDonald’s részlegébe – fordult Regi érdeklődve a mágneszáras üvegajtó felé. - Dikk...még kártyája van… - mondta Betti döbbenten suttogva, mikor meglátta Regi kezében a vezetői kártyát, amihez hasonlót eddig csak képen, és ritka alkalmakkor a meki főnökeinek a kezében látott. - Majd elmesélek mindent – suttogta vissza Regi, és odalépett az ajtóhoz. - Most vagy soha – suttogta, és végighúzta a kártyát a leolvasón. Az ajtó halk kattanással kinyílt. - Ezazz…! - ujjongott Betti egy kicsit hangosabban a kelleténél, majd bűntudatosan a szája elé kapta a kezét. - Bemegyünk, kihozzuk a pendriveot, és megyünk is – fogta halkabbra a hangját. - Senki se fogja észrevenni. Ebben a pillanatban a földszinten lévő irányítópulton élénken villogni kezdett egy piros jelzőfény. Az őr odanézett, és a telefonért nyúlt. |