A köddel együtt a novemberi korai sötétség is leszállt az utcára. Szandi megborzongva nézett fel a temető kapujára.
- Arról nem volt szó, hogy ilyen helyen van az a parókia…! - mondta a másik két lánynak. - Jól van már – válaszolta Málna. - Csak kérdezünk párat, aztán megyünk is. Egy középkorú, megtermett, feketébe öltözött férfi közeledett bentről, a sötétségbe burkolózó ösvényen a kapu felé. - Gyónni jöttek? - kérdezte már messziről. - Csak ő – mutatott Málna Dominikára. - Neki aztán van mit. - Hülye – bokszolt bele a lány vállába nevetve Dominika. - Akkor…? - kérdezte mosolyogva a férfi. - Idióták – mondta Szandi. Bemutatkozott, és elmondta, kit keresnek és miért jöttek. A férfi maga mögé, valahova a távolba intett. - Ott van hátul. Ha sietnek, még ott találják. A lányok tétován elindultak a mutatott irányba, de a férfi hangja megállította őket. - Én a maguk helyében inkább körbemennék. A lányok megtorpantak. - Miért? - kérdezte Málna. - A temetőnk főútját épp felújítják, arra nem tudnak menni. Kerülniük kéne a kis ösvényen, de az meg a temető régi részén át vezet, a sírok között...ahol AZOK A DOLGOK történtek. - Milyen dolgok…? - kérdezte megborzongva Dominika. - Hát...mindegy, menjenek csak körbe – mondta kis tétovázás után a férfi. - A hátsó bejárattól pár méter a parókia, el sem lehet téveszteni. A három lány némileg megilletődötten elindult, és bár két utcát kerülve, de végül szerencsésen megérkeztek a hátsó bejárathoz, ahonnan tényleg nem messze megpillantották a parókiát, és az épp az ajtót záró, harmincas éveiben járó papot. Bár Szandi úgy ránézésre meg volt győződve róla, hogy a jóképű, barna bőrű, reverendája alól kilátszó kezén tetoválásokat viselő fiatal pap annyit érthet a papi hivatáshoz, mint ő a villanyszereléshez, azért udvariasan bemutatkozott neki, majd a lányokkal egymás szavába vágva elmondták, miért jöttek. Az érdeklődve hallgatta őket. - Szóval a Gonoszt keresik – bólogatott, amikor a lányok befejezték. - Maga szerint tényleg létezik ez a... Gonosz? - kérdezte Málna. - Azt mondják – bólintott az atya. - Maga találkozott már vele? - Csak a tevékenységét éreztem. - És a nagyapja? - Dédnagyapám – javította ki a pap. - Igen, ő azt mondta, találkozott vele. - És ööö, izé...hogy történt? - kérdezte a választól ugyan félve, de ugyanakkor kíváncsian is Szandi. - Ugyanolyan ködös este volt, mint ez – kezdett bele a történetbe a pap. - Talán éppen akkor is november. A dédnagyapámat járókelők hívták oda, hogy a nyugati pályaudvar mellett rátaláltak egy iszonyatosan szétmarcangolt férfira, akiben már alig van élet. Ő odament, és látta, hogy a fickó tényleg nem éri meg a következő órát sem. Feladta neki az utolsó kenetet, és közben a fickó lassan, hörögve ugyan, de beszélt hozzá. - Mit mondott? - kérdezte Dominika. - A gyilkosáról beszélt. Furcsa, ijesztő dolgokat. Azt állította, a Gonosz kapta el...valami lidérc, aki a föld alól jött. Azt mondta, parázsló szeme és karmos keze volt, és valami furcsa ábra volt a bőrébe égetve...a Gonosz jele. A karmos kezek marcangolni kezdték, de nem tudta befejezni, mert addigra odasereglettek az emberek az ordításra, és akkor a rémlátomás otthagyta, és egy pillanat alatt eltűnt valami nyíláson át a föld alatt. De előtte mondott valamit. - Mit mondott? - kérdezte Szandi, bár úgy érezte, lehet hogy nem akarja hallani a választ. - Az oda gyűlő emberekre nézett, és valami olyasmit mondott nekik, hogy „meghaltok odalent”. Aztán eltűnt. Azok keresztet vetettek, és igyekeztek elfelejteni amit láttak. Egyébként, ezt tanácsolom maguknak is. A lányok meghökkenten, még a történet hatása alatt állva, némán néztek rá. - Ez végre egy hasznos tanács! - mondta végül Szandi. - Köszönjük, viszlát! - fordult meg és indult el. - Izé...atyám – mondta zavartan Dominika – , nem tudna valahogy segíteni nekünk? A barátnőinket majdnem elkapta, és most úgy tűnik, megint ránk szállt – azzal röviden elmondta Regiék történetét. A pap elgondolkodva hallgatta. - Valaminek történnie kellett, hogy újra felébredt a Gonosz. A tisztátalan lélek nem jelenik meg csak úgy. Dédnagyapám idejében azért jelenhetett meg, mert megbolygatták a sírhelyét a pályaudvar építésével. Aztán abbamaradtak a jelenségek. A maguk barátnőivel akkor történtek meg az említett dolgok, amikor a csatornarendszert átépítették, megint megbolygatva valamit odalent. - De most nem történt semmi – mondta az időközben visszatért Szandi. - Én csak lementem a pincébe, mint máskor – azzal elmondta, mi történt vele odalent. - Nem volt se építkezés, se semmi más. - Vagy csak nem tudnak róla – csóválta a fejét a pap. - Valaminek, vagy valakinek hívnia kellett a tisztátalan lelket, ha megint visszatért. - És akkor...mit tehetünk? - kérdezte elgondolkodva Málna. - Meg kell találni, mi tartja ott maguknál, és véget vetni neki – válaszolta a pap, lassan elindulva a temető kijárata felé. - De én nem segíthetek benne. A lányok meghökkenten álltak. - Sajnálom. Megfogadtam a dédnagyapám halálos ágyán, hogy komolyan veszem az intelmeit, és az őt is figyelmeztető, akkori áldozat esetéből okulva, soha nem eredek a Gonosz nyomába. A lányok megértően, bár kissé csalódottan hallgatták. A pap kikísérte őket a temető hátsó kapujáig. Szandiék megköszönték a segítségét, és elindultak. - Találják meg, mi tartja életben a Gonoszt! - kiáltott utánuk búcsúzóul a pap. - Nem minden az, aminek látszik. És nagyon vigyázzanak! |