Elsőnek a Westend alagsori bejárata melletti vasajtóhoz mentek szerencsét próbálni. Ez tűnt a felszínhez legközelebbinek, és az öreg térképe szerint valamilyen szerelőjárat volt,
ahol időnként azért megfordultak emberek.
Megpróbálták az ajtó kilincsét. Zárva volt. - Be aka’nátok menni oda? - hallatszott mögülük egy hang. Megfordultak. Egy kissé szerencsétlennek tűnő, félszegen mosolygó fiatal srác állt mögöttük, a pályaudvar takarítóegyenruháját viselte. - Hát...nem lenne rossz – mondta Málna. - Szerinted hogy lehet bejutni? - Azt nemt’om – mondta a srác, de Málna helyett Szandit nézte. - Nem szabad bemenni – komolyodott el. - Nekem van kulcsom – tette hozzá aztán, kivillantva fogatlan mosolyát a lány felé. Szandi enyhén megborzongott, de megkockáztatta a kérdést. - Ki tudnád nyitni nekünk? Nagyon fontos lenne… A srác válasz helyett álmodozó tekintettel nézte. - Majd flörtöltök később – szűrte a fogai között Dominika. - Most jussunk be valahogy. Szandi erősen oldalba vágta. - Aú – mondta sértődötten Dominika. - Látod, bánt engem – nézett a srácra. - Ha nem jutunk be, folytatni fogja. A srác szívott egyet az orrán. - Hihi – vihogott. - Amúgy csak annyi az egész, hogy beejtettem a telefonomat fentről egy rácson keresztül ide – mondta hirtelen támadt ötlettől vezérelve Szandi. - Onnan nem tudok hozzáférni, azért kéne bemennünk. A srác elgondolkodva nézte. - Jó, akkor segítek – mondta végül. - De én nem megyek be veletek. Félek a sötéttől. - Nem is kell! - mondta gyorsan Szandi. - Megkeressük, aztán ha kijöttünk, kapsz egy ingyen menüt a mekiben. - Azt szeretem – vihogott a srác. - De ne maradjatok sokáig, mert jöhet erre valami főnök. - Igyekezni fogunk – mondta Dominika. - Nem is hinnéd, mennyire. A srác babrált a kulcsaival, majd kinyitotta nekik az ajtót. - Sok sikert! - mondta félszegen. - Köszönjük – mondta Málna, és belökte a tétovázó Szandit az ajtón. - Fososok előre! A lány gyilkos tekintettel nézett vissza rá. Elindultak a félhomályos folyosón, valahová az ismeretlen sötétség felé. |