Szandiék dermedten álltak a nyílás fölött.
- Jól vagy? - kiáltott le Dominika. Semmi válasz. - Le kell mennünk érte – mondta Szandira nézve. - Lehet, hogy megsérült. - De kiszakadt a létra – mondta Szandi. - Nem, csak az első pár fok – világított be Dominika. - A többi jó. Gyere, siessünk! - mondta, azzal gyorsan mászni kezdett lefelé. Szandi félt attól, ami lent rájuk várhat, de egyedül sem mert maradni, és a barátnője miatt is aggódott, így hát követte a lányt. Leérve egy, a fentitől eléggé különböző járatban találták magukat. A falak nem betonból, hanem régi kövekből és téglákból épültek, és minimum több száz évesek lehettek. Dominika körbevilágított a telefonjával. A barátnőjüknek nyoma sem volt. - Hahó – mondta félénken. Válaszul lépések hangzottak fel a közelből. Egy árnyék jelent meg a járat közeli elágazásánál. A lányok megdermedtek. Az elágazásból Málna bukkant elő. - Gyertek! - mondta a lányoknak. - Ezt látnotok kell! - Úristen – szakadt ki Szandiból a megkönnyebbült sóhajtás. - Már azt hittem… - A boszorka, mi? - mosolygott Málna. - Nincs bajod? - kérdezte Dominika. - Csak a kezem – emelte fel Málna enyhén vérző kezét. - Semmi küli, nem rosszabb, mint amikor megégeted a grillel. De azért jó, hogy hoztam fejlámpát – tette fel ép kezével a homlokára a kis ledes fényforrást. - Na gyertek! - Hova…? - kérdezte Szandi. - Van itt egy járat, ami a meki felé vezet. Lehet, hogy Regiék tényleg igazat mondtak! Elindultak. Az enyhén lefelé lejtő járat ívesen kanyargott. Itt-ott kis benyílók voltak benne, és több helyen, mindkét oldalon, másik, kisebb járatok indultak valahová belőle. A lányok inkább nem nézték meg, hová vezethetnek. Bár gyanították, hogy az egyik ilyenből vezethette a titokzatos alak Regiéket a mocsárhoz az egyik csatornalejárattól indulva, de inkább csak óvatosan bevilágítottak, és mentek tovább. Borzongva bámulták az ősi falakat, és minden sötét kanyarulatot lassan megközelítve, szótlanul haladtak, amíg egy kisebb teremmé kiszélesedő helyiséghez nem értek. A helyiség közepén egy régi útmérföldkőhöz hasonló, nem túl magas, oltárszerű kő állt. - Ez lehet az, amit Regiék mondtak. A boszorkányok köve. Szandi megborzongott. - Hol lehetünk most...? - Szerintem valahol az Eiffel tér alatt, ahol a diszkó és a füves park van – válaszolta Dominika. - Amúgy meg, a boszorkányok kövénél. - Van valami jel rajta – hajolt közelebb Málna a kőhöz, és tüzetesen megvizsgálta. A két lány közelebb hajolt. Egy, a kőbe belekarcolt kört, és benne valamilyen furcsa szimbólumot láttak. - Nem ezt mondta a pap is? Hogy a rémen is valami ilyesmi jel volt? - A gonosz jele… - mondta megborzongva Dominika. - Akkor itt kell lenni a közelben annak a földalatti mocsárnak is. Regiék azt mondták, valahol mélyen a meki kerthelyisége alatt van. - Szerintem forduljunk vissza – mondta halkan Szandi. - Eddig megúsztuk. Szeretném, ha ez így is maradna. - Most már csináljuk végig! Aztán megyünk vissza – mondta Málna. - Amúgy én is kezdek kicsit félni. Folytatták tovább útjukat a kis helyiségből továbbvezető járaton keresztül. A folyosó még erősebben lejteni kezdett. Néhány enyhe kanyarulat után valami boltíves kapunyílás látszott az alagút végén. - Az lehet a bejárat – mondta Málna. - Abba a barlangterembe mentek be Regiék, ott van a mocsár – mondta izgatott hangon, majd előresietett. A két lány növekvő aggodalommal követte. A bejáraton túl tényleg barlangszerű, hatalmas terem fogadta őket, aminek a vége sötétségbe veszett. Lábuk előtt mocskoszöld, hínárokkal teli, mocsárszerű víz terült el, itt-ott belőle kiemelkedő kövekkel, melyek mintha ösvényként vezettek volna a terem mélyén ásító sötétség felé. - Nagyon nem tetszik ez nekem – mondta Szandi. - Nem sok jót ígér ez a hely. - Csak a halált – hangzott fel a hátuk mögül egy fenyegető hang. Rémült sikollyal fordultak meg. A hátuk mögött ott állt a rém. |