A járat hosszan húzódott keresztben a nyugati pályaudvar alatt, párhuzamosan a vágányokat összekötő aluljáróval.
Szerencsére megtalálták a villanykapcsolót, így ha halvány fényben is, de jól belátták az egész alagutat. Csövek, kábelek vezettek mindenfelé, lent is, fent is,
és itt-ott különböző ajtók nyíltak ismeretlen helyekre, ahogy haladtak előre az alagútban. Ahogy az öreg is mondta nekik, az alagút oldalfalában tényleg voltak furcsa,
rejtélyes elfalazások, ahol valamikor ajtó, vagy egy másik járat kezdete lehetett, de nagyon alaposan lefalazták, mintha azt akarták volna, hogy soha többé senki ne menjen arra.
- Ezek azok az ÁVH-s alagutak, vagy mik, amit a vasutas mondott? - kérdezte suttogva Szandi. Valamiért úgy érezte, a folyosó sötétjéhez nem illik a hangos beszéd. - Inkább nem akarom tudni – válaszolta Málna. - Itt van valami! - szólt kicsit távolabbról Dominika, aki már jobban előreóvakodott az alagútban. A lányok odamentek, és látták, hogy egy csatornafedél fölé hajolva nézegeti a vaslemezekkel eltakart, lomokkal körbevett nyílást. Málna bevilágított a nyílásba. Régi, rozsdás vaslétra húzódott a függőleges, nyílásához képest meglepően tág akna oldalfalán. - Lehet, hogy szintet lépünk lefelé, mint az étteremvezetőnk? - kérdezte a mindig könnyed Dominika. - Akár – Málna rátette a lábát a vaslétra első fokára, és ránehezedve kipróbálta, mennyire erősen tart. Előtte azért bevilágított az aknába. Nagyon nem szerette volna, ha egy csontos kéz hirtelen kinyúlva, magával rántaná a mélybe. - És ha leszakad az egész? - kérdezte még mindig visszafojtott hangon Szandi. - Ez, apukám? Dehogy szakad...a régi öregek még tudtak építkezni! - mondta Málna, és a létra oldalát megfogva, két lábbal könnyedén, teljes súlyával ráugrott a második lépcsőfokra. Rozsdás, csikorgó hang hallatszott, majd a létrafok fémes csörömpöléssel hullott a mélybe, a lány pedig halk kiáltással zuhant le utána a sötétségbe. |