Odakint épp alkonyodott, de bent, a nyugati mekiben szokás szerint zajlott az élet.
A kinti, folyamatosan zuhogó eső elől azok is bemenekültek az étterembe, akiknek egyébként eszük ágában sem lett volna bemenni. Minden asztalnál, sőt még a lépcsőkön is ültek,
minden kassza meg volt nyitva, mégis mindegyik előtt hosszú sor kígyózott. Sokan csak itt-ott, a korlátnak támaszkodva találtak helyet, ott fogyasztottak, vagy épp csak nézelődtek.
Finoman szólva is telt ház, és hozzá hatalmas hangzavar volt. Odafent a kávézósok sem voltak a helyzet magaslatán. Szandi, akinek a lenti kasszákban kellett volna lennie, csak a hirtelen roham miatt felvezényelték a fenti csapatot kiegészíteni, már harmadjára csengetett le segítségért, de mire fel tudtak volna küldeni valakit, az elszökött enni, így, mint általában, segítség nélkül próbálták állni a vendégek rohamát. - Szerinted melyik borítja előbb magára? - kérdezte Dominika Szanditól, a lépcsőn tele tálcákon sajtburgerekkel és üdítővel, de főleg jéggel csurig töltött, tető nélküli poharakkal felfelé egyensúlyozó diákcsapatra bökve. - Mi a f...? - nézte csodálkozva Szandi. - Most vezették be - mondta fáradtan az egyik kávézóslány. - Azokat, akik a nemrég bevezetett elviteli díjat úgy próbálják kicselezni, hogy itt fogyasztásra kérik a cuccot, a mi drága mekink úgy cselezi vissza, hogy nem ad tetőt a poharaikra. Hogy aztán minden harmadik vendég kólába áztatott sültkrumplival a szarrá ázott tálcán hozza vissza a kiborult poharat, azt meg oldjuk meg, cseréljük ki mi, mert a központban összesen nincs annyi eszük, hogy rájöjjenek, olcsóbb és egyszerűbb lenne tetőt rakni a pohárra mindenkinek... már csak a szennyeződések meg az útközben belehulló kosz miatt is. - A világ legzsugoribb cégénél dolgozunk - nevettek a lányok szörnyülködve. - Hallottátok, hogy új étteremvezetőnk van? - került elő valahonnan Sanyi, kedvenc mókamesterük, az étterem leglazább, legkevésbé szabálykövető dolgozója, ha ugyan az ő esetében a dolgozó kifejezést egyáltalán használni lehetett, hiszen dolgozni ritkán, lógni annál többet látták. Legendák szóltak arról, hogy ha lemegyünk az alagsorba, Sanyi épp ott jön szembe, ha a szemetesbe viszünk valamit, Sanyi pont ott van, de visszafelé megint találkozunk vele a lobbi lépcsőjén, ahogy épp diskurál valakivel. Már csak a hírnév miatt, hogy ő „a Sanyi”, és rövid távú jelentős munkabírása miatt nem rúgták ki, mert amikor kellett, rövid időszakokra akár a hátán tudta vinni az éttermet, sok ember munkáját egyszerre ellátva, de cserébe a fennmaradó időszakokat a maga módján való pihenéssel töltötte. - Megint? - kérdezte Dominika két kávédarálás között. - Jaja – mondta Sanyi. - De ez se lesz jobb, mint az előző volt...valami lefokozott nő, a meki központban dolgozott, valami fő-fő HR-es, csak sok embert furcsa körülmények között rúgott ki, és az egyik felvette ahogy megfenyegeti, hogy ha nem lép ki önként, akkor tönkreteszik. - Sokat elmond a munkahelyünkről, hogy az ilyet nem kirúgják, hanem megteszik étteremvezetőnek… - mondta az egyik kávézóslány. - Jaja – válaszolta Sanyi. - Állítólag direkt ide akart jönni, a nyugatiba. Fura, hogy valaki ide akar jönni, más meg menne el innen – nevetett. - Sanyi, neked nagyon sok időd van – nevetett Szandi is. - Igazából nincs – válaszolta az, felemelve az ingyenkávét. - Sietnem kell cigizni, mielőtt feltűnik a konyhán, hogy nem vagyok ott, na kitartás – azzal elindult le, a terasz felé. - Vannak, akiknek csak megszületni volt nehéz – sóhajtott fel Dominika a távolodó srácot nézve, és megpróbálkozott még egy csengetéssel lentre. Az egyik fiatal, vöröses hajú, mindig lelkes arcú műszakvezető rohant fel. - Ajánlom hogy komoly legyen! - mondta lihegve a lányoknak. - Ó, a te műszakod alatt sose viccelnénk...elég vicc az önmagában is – morogta Dominika, a szőke, trendi piercinges kávézóslány. - Tessék…?! - nézett a kissé süket műszakvezető Szandira. - Nem is én mondtam! - Csak krákogtunk – mondta Dominika pókerarccal. - Nem szeretem az ilyen krákogásokat! Szükségetek van valamire? - Nem, csak látni szerettük volna az arcodat, amikor rájössz, hogy hiába jöttél fel – válaszolt halkan, de a műszakvezető elvörösödő arcából ítélve nem elég halkan Dominika, majd gyorsan sorolni kezdte : - Kifogyott a jég, a laktózmentes és a sima tej, és mindháromra várnak, meg jó lenne egy lobbis is valahonnan, mert kint van majdnem minden csésze az asztaloknál, egyelőre ennyi, valamint kábé három órája nem jutott el egyikünk se mosdóba. - Oké, akkor mondom mi lesz! Szandi, jóvátéve a krákogását, összekap pár üres tálcát, poharat, aztán lemegy a raktárba a cuccokért, aki meg jeget akar, várja meg a telet, mondjátok hogy nem tudunk adni! - Na ne már! – mondta Szandi. - Tudod hogy utálok oda egyedül lemenni… - Jó, ez nem kívánságműsor! Ha a szellemtől félsz, vigyél keresztet, de akkor is felhozod a tejet meg a többit, jutalmad hogy elugorhatsz utána a mosdóba, a többiek meg bírják ki amíg lemegy a sor, na sziasztok! - azzal lerohant, vissza a kaszasorra. - Ha buddhista lennél, vajon mit mondott volna kereszt helyett…? - kérdezte Dominika nevetve. - Ez...? Szerintem azt se tudja mi az – válaszolta Szandi. - Szerintem azt se, hogy hol van...lemenjek helyetted? - Nem kell – sóhajtott fel Szandi. - Megoldom...inkább a szellem, mint ez a sok nyomorult – nézett a vendégekre, akik közül az egyik rosszallóan felvonta a szemöldökét. - Imádlak! - mondta neki Dominika. - Várjuk a latténkat! - mondta hangosan a rosszallóan néző vendég, valahová a levegőbe tekintve közben. - Én meg a műszak végét… - morogta Szandi, a tér egy másik pontjára tekintve, és direkt lassan sétálva indult el lefelé. Elsőnek csak azért is a mosdóba ugrott el, csak aztán indult el a raktár felé, le a kihalt alagsorba. |