- Maga...maga...hogy kerül ide? - kérdezte döbbenten Dominika, egy pillanatra még a boszorkányról is megfeledkezve.
Szandi is döbbenten, de némileg megkönnyebbülve nézett a fekete ruhás, reverendás férfira. - Én szóltam neki – mondta csendesen Málna. - Fogadalmat tettél, hogy nem eredsz a nyomomba! - hangzott fel a boszorkányszerű nő félelmetes hangja. - De arra is, hogy segítem az elesetteket - felelt neki a pap. - Te már senkin nem fogsz segíteni többé... a te lelked is oda kerül majd, az övék mellé – pillantott hideg, gonosz tekintettel a lányokra. - Ezt kapod, nem a lelkemet – mondta a pap könnyedén, és hozzávágott valamit. A nő elhajolt, de amikor meglátta a falnak csattanó dolgot, felsikoltott. - Rájöttem, mi tart életben, tisztátalan lélek! - mondta ünnepélyesen a pap. - És most véget vetek neki. A boszorkány rávetette magát. A lányok érezték a hideg, síron túli fuvallatot, ahogy a nő elsiklott mellettük, és a köveken át a barlang belseje felé menekülő atya után veti magát. A sötétségből a pap intő kiáltása hallatszott: - Meneküljenek…! Majd csaknem ugyanonnan egy félelmetes, nem emberi kacagás hangzott fel. A lányok nekiiramodtak. Rémült futásuk közben, saját zihálásukon keresztül, egyre halkulva hallották a lény félelmetes, nem teljesen emberi hangját visszhangozni a barlang belsejéből. A boszorkányok köve utáni alagútrésznél kőomlás zárta el az útjukat. A kisebb járatokon át, eszüket vesztve rohantak a fejlámpa adta halvány, ugrándozó fénynél, hallgatva a visszhangzó, borzalmas kacagást. Ködös sötétségbe burkolózott már a pályaudvar környéke, mire feljutottak a felszínre. |