Zseblámpák halvány fénye villant itt-ott a sötétségben. A két férfi csendben dolgozott.
A mozgásuk halk neszein kívül semmilyen hang nem hallatszott, egy szót sem szóltak egymáshoz. Már majdnem mindent elpakoltak a csatornafedél felől,
néhány nejlonzsák és egy törött szék volt már csak hátra. Mikor azokat is elhúzták, láthatóvá vált a négyszögletes fedél,
mely a rárakódott kosz és rozsdaréteg miatt még így is alig volt észrevehető.
A teraszról levezető, korlátokkal körbevett régi rakodójáraton át jutottak le az alagsorba. Éjfél elmúlt már, az étterem már jó ideje bezárt, csak néhány dolgozó volt bent, aki a szokásos éjszakai feladatokat végezte. A kihalt alagsori folyosó végén lévő, lomokkal teli helyiség ajtaját, miután óvatosan bementek, magukra zárták. Nem kellett attól tartaniuk, hogy meglepik őket. - Tuti ez az? – kérdezte egyikük. - Így írták – válaszolta a másik. – Nem hiszem, hogy túl sok olyan csatornafedél lenne itt lent, ami a leírásnak megfelel. Bár, a fene tudja ebben a labirintusban… - Legfeljebb alaposabban is körbenézünk, ha mégsem ez az – mondta a másik, és kiemelte a hátizsákjából a feszítővasat. Mindketten urbexesek voltak, és egy paranormális jelenségekről szóló csoportban olvasták azt a posztot, ami felkeltette az érdeklődésüket. Aki írta, esküdözött rá, hogy a nyugatinál lévő mekiben kísértetjárás zajlik, és a mekisek elmondása alapján horrorfilmbe illő dolgok történtek náluk, melyekről csak vonakodva és röviden mertek beszélni. Annyit sikerült kiszedni az illetőből, hogy minden lent, az alagsor alatti második pinceszinten kezdődött, és valami rejtélyes csatornafedelekről beszélt, amin át bejutott hozzájuk, ahogy ő hívta, „a Gonosz”. A két férfi úgy gondolta, tesz egy próbát, és megnézi, igaz-e valami a történetből, vagy csak a túlfűtött fantázia újabb termékéről van szó, mellyel már annyiszor találkoztak korábban. Összeszokott csapat voltak, kiegészülve még egy harmadik taggal is, aki betegsége miatt nem tudott aznap eljönni. Az illegális behatolás miatt nem nagyon aggódtak, bejutottak ők már rázósabb helyekre is, üldözték már őket kutyás biztonsági őrök, rendőrök, sőt egyszer még a TEK is, mikor sikerült olyan helyre behatolniuk, ami kormányzati fennhatóság alá tartozott. Különösebb félelem tehát nem volt bennük, amikor a feszítővas segítségével felemelték a kinézetéhez képest meglepően könnyen járó csatornafedelet. Az élők okozta veszélyekkel eddig mindig megbirkóztak, a paranormális jelenségekben pedig bár félig-meddig hittek ugyan, de egyik kalandjuk során sem találkoztak velük. Az egyik férfi a fedél alatti üreg fölött állt, és a mélységbe világított, társa mellette a feszítővasra támaszkodva várta, hogy ő is benézhessen, mikor hideg fuvallat támadt. - Mi van itt lent, valami hűtőkamra? – kérdezte a támaszkodó. - Á, nem innen jön – felelte a másik, miközben tekintetét az üreg ősrégi kövekből álló falán jártatta. Egyszerre csak zajt hallottak kintről. Villámgyorsan kikapcsolták fejlámpáikat, és leguggoltak az üreg mellett. A zajok a helyiség ajtaja felől hallatszottak. Mintha valami vagy valaki kaparászott volna rajta. - Lebuktunk volna…? - súgta a nyíláshoz közelebbi férfi a másiknak. - Pszt! - emelte figyelmeztetően szája elé a kezét amaz. Újabb kaparászások. Furcsa, nyögésszerű lihegés. Majd egy csusszanó hang. A két férfi megdermedt. De hiszen ez a zaj a helyiség belsejéből érkezett! Valami, a zárt ajtón keresztül, bejutott hozzájuk. Súrlódó hang hallatszott, majd valami puffant. Egy kartondoboz leesett az egyik lomokkal teli asztalról. Az ajtóhoz közelebbi férfi nem bírta tovább, és pattanásig feszülő idegekkel felkapcsolta a lámpáját. Pár centiméternyire előtte egy iszonyatos, démoni vigyorba torzult női arc nézett vele farkasszemet. Fel akart sikoltani, de a félelemtől nem jött ki hang a torkán. Az árny lassan felállt. A férfi megpróbált felkiáltani, hogy figyelmeztesse társát, de elkésett vele. Az árny egyetlen másodperc alatt az aknánál termett, és a férfi aknanyílásnál lapuló társát magával sodorta a mélybe. A férfi szíve majd kiugrott rémületében. Hallotta zuhanó társa ordítását, az aknához ugrott, és rémülten belenézett. Fejlámpája megvilágította néhány méterre lefelé a köveket, aztán viszont csak a sötétség látszott, és mélyéről társa egyre halkuló, borzalmas sikolyát hallotta. Az üvöltés hirtelen abbamaradt. A férfi rémülten dobogó szívvel hajolt lejjebb, hogy jobban belelásson az aknába, közben fejlámpája a köveknek ütődött és kialudt. A helyiségre boruló teljes sötétségben és a hirtelen beállt, baljós csendben valami ősi rémület tört elő belőle, olyan rettegés, melyet soha nem érzett még. Rémülten emelkedett fel, hogy elhátráljon az aknától, de elkésett vele. Mint halott karja a koporsóból, a félelmetes, karmos kéz úgy nyúlt ki hirtelen a sötétségből, és magával rántotta a mélybe. Utolsó, leírhatatlan iszonyattal teli sikolya még sokáig visszhangzott az üres, sötét helyiségben. |