- Jössz vissza azonnal! - Horváth szinte csak suttogva mert rászólni fiatal társára, aki már el is indult a balra vezető részen,
a sínek melletti szerelőjárdán.
Az azonban csak ment előre konokul. Dühösen csapott egyet a levegőbe. - Menjünk akkor, bazdmeg - mondta magának, aztán pocakját megigazítva társa után indult. - Elnézést, hadnagy úr – nézett rá az bűnbánóan, amikor utolérte – de tudja, hogy MOST hol vagyunk? - Igen, tudom – válaszolta nyugalmat erőltetve a hangjára a hadnagy. - Nagyjából a Belügyminisztérium előtt, és most párhuzamosan haladunk a Duna-parttal. Ha még egy kicsit megyünk, a Vörösmarty tér és a Duna közé érünk, nagyjából a kisföldala… - a hangja elakadt, és dermedten megállt. Völgyi, nagyon lassan fordítva felé tekintetét, szótlanul nézett vissza rá. - Bazdmeg! - a hadnagy a megdöbbenéstől szinte kiáltott. - Ez az izé a kisföldalatti meghosszabbítása? Valami rejtett vonal?! - Csak egy szinttel lejjebb – bólintott Völgyi. - A kisföldalatti felettünk, és kissé előttünk van. A hadnagy még mindig nem tért egészen magához a döbbenetből. - Hát ez hihetetlen! - világított be a folyosó előttük lévő részébe hunyorogva. - Beszarok...valaki csinált magának egy saját kisvasutat! - Amiből fel lehet menni a mindenki által használhatóba – válaszolta Völgyi. - Nézze csak! A hadnagy előresietett oda, ahol Völgyi állt, és zseblámpájának fényét a falra, illetve annak egy hiányzó részére irányította. A kis, oldalsó járaton ezúttal nem volt sem ajtó, sem rács, helyette egy lépcsősor vezetett felfelé, melynek tetején már egy komolyabb, vas vagy páncélajtó zárta el a továbbjutást. Előtte a falon egy iránytábla, halványan fluoreszkáló felirattal, mely csak egy nyílból, és az ’M1’ jelzésből állt. - Hová hoztál engem, édes fiam? - suttogta szinte kétségbeesetten a hadnagy, bajuszát simogatva. - Hová hoztál…? |