Völgyi újra magán érezte a hadnagy tekintetét.
Mióta csak visszatértek – igen sebesen – pihenőhelyiségükbe, azóta hallgatta a „mibe rángattál bele” , „ mi lesz a nyugdíjammal most hogy leszerelnek” és „meglátod, mindjárt jön értünk a fekete furgon” kezdetű mondatokat. Felpillantott. Ahogy számított, Horváth éppen őt nézte, fejét csóválva, szörnyülködő tekintettel. - Mi lesz így … - ...a nyugdíjával...tudom, főnök – mondta bűntudatosan, ám kissé automatikusan, immár vagy harmincadjára. Főnöke kétségbeesetten dőlt hátra a karosszékben. - Meglátod, mindjárt itt lesz… - ...a fekete furgon – fejezte be fásultan Völgyi. Az órájára pillantott. Lassan a szolgálatuk vége felé közeledtek, de egyre jobban nyugtalanította valami. Nem a furgon – arról tudta, hogy ha valóban észlelte volna valaki a behatolásukat, már rég elküldték volna értük - , hanem a telefonjára érkezett üzenet. Valamint a tárhelyének a lecsökkenése. Világosan emlékezett, mert épp a pincébe való lemenetelük előtt nézte meg, hogy már csak 10 GB tárhelye volt a telefonján – hiába, az alagútkutatás közbeni hobbiszerű videókészítés tárhelyigényes dolog –, azonban mikor a pihenőhelyiségben túljutott első ijedtségén, és újra bömgészni kezdett telefonján, azon már ennyi sem volt. 8.6. Mi foglal hirtelen 1.4 GB memóriát…? - kérdezte magától gondolatban, majd felnézett a hadnagyra. Az fejét csóválva kétségbeesetten bámult vissza rá. |