Horváth már az alagútba torkolló folyosón állt, a rácsos ajtó túlsó oldalán, amikor látta, hogy Völgyi megáll az ajtó előtt.
Csípőre tette a kezét. - Fiam! Azt hittem, világosan elmagya… - Nyugalom, hadnagy úr! - válaszolta az nevetve. - Nem megyek sehová! Csak az egész idő alatt annyira meg voltam döbbenve, hogy csak a legfontosabbról feledkeztem meg. - És ugyan mi lenne az? - próbált türelmet erőltetni a hangjára a hadnagy. - Hát megörökíteni! - felelte Völgyi. - Hihetetlen, hogy pont ez nem jutott eszembe, hogy legalább egy képet vagy egy videót készítsek… Értő figyelemmel emelgette, fordítgatta hol a telefonját, hol a zseblámpát, hogy eltalálja a legjobb szöget. - Úgy kéne, hogy minden benne legyen… - morogta szórakozottan, mintegy önmagának, miközben belépett a sínek közé, hogy megtalálja a legjobb helyet. - A rácsos ajtó, a kis folyosó, az ala… Ebben a pillanatban az alagútban halk zúgással felkapcsolódtak a fények. A főtörzszászlós, kezében a felemelt telefonnal, megdermedt. - Mit csináltál, te szerencsétlen? - kiáltott rá a hadnagy a rács mögül. - Gyere ide, de azonnal! Völgyinek nem kellett kétszer mondani. Pár gyors lépéssel az ajtónál termett, beugrott a folyosóra, majd behúzta a rácsot maguk mögött. Megtörölte verejtékező homlokát, és épp el akarta tenni a telefont, amikor megakadt a képernyőn a tekintete. Horváth majdnem rákiáltott, hogy mi a francnak nézegeti még azt a telefont, ám ahogy jobban ránézett társára, egyáltalán nem tetszett neki sem annak dermedt testtartása, sem a tekintetében megjelenő félelem. Odalépett mellé, és rápillantott ő is a képernyőre. Aztán az ő tekintetében is hasonló félelem jelent meg. A telefon képernyőjén, egy beadott értesítésként, a következő szöveg állt : „ Illegális behatolás! Nemzetbiztonsági okból lezárt területre lépett! Azonnal hagyja el a területet!” A főtörzszászlós rémülten nézett a hadnagy arcába. Az hasonló tekintettel meredt vissza rá. - Mibe keveredtünk, édes fiam…? - suttogta. - Mibe keveredtünk? |