A kisföldalattiba felvezető lépcső után nem sokkal a sínek, az alagút kanyarulatát követve elfordultak balra.
A rendőrök döbbenten világítottak előre, de ameddig lámpáik fénye elért, a sínpár és az alagút folytatódott, szinte a végtelenbe veszően. - Hát meddig megy ez a szar...? - dörmögte a hadnagy. - Már a Vörösmarty tér alatt lehetünk, ez meg mégis csak folytatódik! - Mert ez nem a kisföldalatti meghosszabbítása… - suttogta szinte meghatottan Völgyi. - Ez egy kisföldalatti a kisföldalatti alatt! A hadnagy értetlen tekintettel nézett vissza rá. - Persze, ha úgy vesszük, a meghosszabbítása is – tette aztán hozzá a fiatal főtörzszászlós. - Hiszen EZ nem ér véget a Vörösmartyn, hanem megy tovább, abba az irányba, amerről jöttünk. Valószínűleg, egészen a Parla… A hadnagy figyelmeztetően emelte fel az ujját. - Még csak ne is gondolj rá! - mondta szigorúan. - És most elmondom, mi lesz! Krákogott egyet, belenézett az alagútba jobbra is, balra is. Még a döbbenet hatása alatt állt, de érezte, hogy kezdi visszanyerni korábbi határozottságát. - Most, édes fiam, visszamegyünk! Nem, nem az alagútban tovább, csak addig a rácsos ajtóig, azon befelé, és vissza az épületbe! Azaz, előtte a másik folyosóba, másik rácson át...ehh, már azt sem tudom, hány rohadt rács meg folyosó van itt. Na mindegy! Gyerünk! A fiatal főtörzszászlós látta, hogy ezúttal nincs esélye meggyőzni a hadnagyot. Bánatosan kullogott vissza főnöke nyomában a sínek mellett. |