A meki és a pályaudvar közötti egyik csatornafedélen át ereszkedtek le a mélybe, egy létrán.
Odalent többfelé elágazó, szűk alagút látszott. A lány ment elöl, utána Regi, és Betti zárta a rövidke sort.
A lány magabiztosan mozgott odalent, mintha már ezerszer járt volna itt, vagy egyenesen ott élne. Tétovázás nélkül fordult jobbra vagy éppen balra az elágazásoknál, majd egy kőomlásnak látszó halom nyílásán át egy újabb járatba vezette őket. - Ez a kő a boszorkányok köve. - szólalt meg. Mindketten felkapták a fejüket, és szemügyre vették a kisebb teremmé szélesedő alagút közepén lévő, térdmagasságig érő követ. -Itt szoktak gyülekezni a boszorkányok. -Szombatonként?- kérdezte viccelődve Regi. - Régen. Ma már nincsenek... vagy csak ritkán gyűlnek össze. Sokat megfogtak közülük és megégették őket. Azt mondják, itt állt a máglya. A kő helyén. Azt mondják, a boszorkányok lelkei őrzik a követ. Amit, vagy akit a kőhöz hozunk, az az övék. Betti megmagyarázhatatlan idegességet érzett. Mintha lassan kezdtek volna idegeire menni a furcsa lány meséi. - Honnan tudod mindezt? - kérdezte. A lány feljebb tolta a kapucniját. Ezzel együtt is még mindig csak a két furcsa, áttetsző szeme látszott ki a kapucni alól. - Pár perc és megtudtok mindent. Betti arra gondolt, talán a lány is boszorkány. Aztán olyannyira biztos lett a dolgában, hogy meg is kérdezte tőle. - Csak nem vagy te is boszorkány? A lány elkuncogta magát. - Van aki ezt mondja. - Hol? - Az iskolában. A fiúk főleg. Ez kissé megnyugtatta Bettit. Meg akarta veregetni a lány vállát, de az könnyed mozdulattal elhúzódott előle. - Gyertek, nincs már sok hátra. Szótlanul mentek tovább. A kőnél kiszélesedő alagút újra összeszűkült, és csak a lépteik visszhangja hallatszott egy darabig. Aztán a folyosó véget ért, és a végénél lévő nyílásnál a lány megállt. - Hol lehetünk most? - kérdezte Regi. - Majdnem az étterem alatt - mondta a lány. - De jóval mélyebben, sokkal a pince alsó szintje alatt. - És innen…merre tovább? - kérdezte Regi. - Itt, ez után a nyílás után - mondta a lány - , kezdődik egy fura rész. A folyó - intett a Duna irányába - egyik mellékága folyt erre. Még nagyon régen. Állt itt egy ház is. A boszorkány háza... - borzongott össze Betti. - Hallottatok róla? - nézett rájuk érdeklődve a lány. - Azt mondják, eladta a lelkét az ördögnek. Nem véletlenül volt itt a háza...ezen a részen sok ezer évekkel ezelőtt ördögi szertartásokat csináltak, mindenféle fura dolgokat ezekben a járatokban. A boszorkány csak ráépítette a házát ezekre az alagutakra. Egy hatalmas mocsárba vezetnek... itt van, a föld alatt...pont előttünk. - Mocsár? kérdezte megütközve Regi. - Milyen mély? - Nincs feneke. - Pfff… - mondta magában Betti. - Innentől nagyon óvatosan gyertek. A víz alatt kövek vannak, és csak én tudom, hová kell lépni. Mindig a nyomomba lépjetek! Mindketten elindultak előre, szorosan a lány nyomában. A nagy lépegetés közben, jó pár méter megtétele után hirtelen azt vették észre, hogy körülöttük mindenhol hínárral teli, mocsaras víz, és a kövek, amikre a lányt követve léptek, enyhén billegnek alattuk. - Biztos, hogy jó felé megyünk? - kérdezte Regi. - Biztos - mondta a lány. - Sokat jártam erre. - Akkor is így mozogtak a kövek? - Ez mindig ilyen. Mindig csak a nyomomba lépjetek, és akkor nem lesz baj. A két lány, jobb híján, tovább követte rejtélyes vezetőjüket. Addig lépegettek a nyomában, amíg végül a kezdeti félhomály is eltűnt, és szinte teljes, földöntúli sötétségben folytatták az utat. Észre sem vették, mikor tűnt el a lány. |