- Megzavartátok a nyugalmamat - mondta a kövön állva a boszorkány. - Nem kellett volna kutakodnotok utánam.
- Bocsánat! - sírt Betti. - Már késő. A halálotok intő jel lesz a többieknek, hogy ne nagyon kutakodjanak errefelé. - Ne már! Bármit megteszek…kérlek, ne ölj meg… - Betti már beszélni is alig tudott a félelemtől. - Nem olyan félelmetes az - vihogott a nő. - Gyere, segítek megtudni! Azzal villámgyorsan kinyújtotta csontos kezét, és a csuklójánál fogva belerántotta a lányt a vízbe. Betti felsikoltott, de a ruhája pillanatok alatt megtelt a saras vízzel, és hiába kapálózott, menthetetlenül elkezdett süllyedni lefelé. A nő elégedetten nézte. Regina ezt a pillanatot választotta a cselekvésre. Elrugaszkodott a kőről és a nőre vetette magát. Egy másodperc alatt áthidalta a köztük lévő távolságot, és már majdnem elérte, amikor is az utolsó pillanatban a nő egy légies szökelléssel egy pillanat alatt eltűnt a szeme elő, és ő a vízbe csapódott. Tehetetlenül kapálózott és kereste a kapaszkodót a kezeivel, de az iménti kőnek csak a hűlt helyét találta. Hátranézett Bettire, de annak feje ebben a pillanatban tűnt el a víz alatt. Regina érezte, hogy másodperceken belül menthetetlenül ő is el fog süllyedni. Nagy levegőt vett, és utoljára még felnézett a nőre. Az gonosz tekintettel figyelte, és Regina még éppen meghallotta, amit suttogott : - Viszlááááát odaát….! Regina alámerült a tóba. A saras víz fátylán át homályosan látta a nő föléjük tornyosuló alakját, aztán teljes sötétség lett. Tudta, hogy a levegője nem tart ki sokáig. Elrugaszkodott a víz alatt abba az irányba, amerre Betti elsüllyedt, egyik kezével elkapta a lány karját, másikkal pedig megrántott egy zsinórt a dzsekije alatt. A kis önkioldós gumicsónak pillanatok alatt felfújódott, és egyik kezével abba kapaszkodva, másikkal Betti kezét szorosan tartva a felszín felé és a vízbe esése helyszínével ellentétes irányba rúgta magát. Pár másodperc múlva halk csobbanással értek a felszínre. Regi Betti szája elé tette a tenyerét, elfojtva a lány reflexszerű köhögésének hangjait, és a másik irányba bámult. A félhomályban látta a boszorkányt, amint kőről kőre suhanva távolodik, úgy, mintha nem is lenne súlya a testének. Várt egy kicsit, amíg már a távolban sem látszott a nő, majd a gumicsónakba kapaszkodva elkezdték abba az irányba rúgni magukat, amerre a tavat rejtő hely bejáratát sejtették. Amikor partot értek, átázva, dideregve, folyton maguk mögé pillantva indultak vissza az alagút útvesztőjében a bejárat felé. Már virradt, mikor a kijáratot megtalálva a felszínre bukkantak. |