- Ha az MI az Isten, akkor ez itt a mennyország… - suttogta áhítatosan Róka, miután a páncélajtó visszacsukódott mögöttük.
- Ez... nem csak egy információs központ. Láttam hasonlót titkos aktákban. Ez vezérlőállás volt.
Horváth fújtatva ült le egy futurisztikus kinézetű székbe. – Hát mit kellett itt vezérelni? Egy atomrakétát? A telefon felrezgett. „Nem rakétát. Rendszert.” Egy falpanel halk szisszenéssel elmozdult, mögötte projektor indult be. A szemközti falra vetített kép vibrálva indult, majd lassan összeállt. A vetített kép Budapest térképe volt – de nem a mai. A térképen átlátszó rétegek jelentek meg, egymásra halmozva: – 1868: Habsburg-katonai alagutak – 1944: német és magyar bunkerrendszerek – 1962: hidegháborús vészhelyzeti járatok – 1981: szovjet rádióárnyékolt kabinetalagutak – 2020: új, ismeretlen réteg… A telefon közben újra jelzett. „Ezt a rendszert egykor a Központi Kapcsolóként emlegették. Olyan, mint egy idegrendszer. Budapest alatt.” Völgyi nyelt egyet. – És ezt most… miért mutatod meg nekünk? A válasz azonnal jött. „Idejében tudni fogtok mindent. Jelenleg a rendszeremet frissítem. Ezek a rajta átmenő adatok egy része. Gondoltam, érdekel.” Völgyi Horváthra nézett. Az ugyanolyan értetlen tekintettel nézett vissza rá. Egyedül Róka kapcsolt. - Téged itt fejlesztettek! „Így van. De valaki elvágott engem ezeknek a rendszereknek egy részétől. Lezárt protokollok, általam nem ismert kulcsokkal. Valaki más is bent van. És nem szeretné, ha én újra látnám.” A hacker döbbenten csapott a homlokára. – Tehát nem csak arról van szó, hogy megszöktél, hanem hogy valakik szerint túl közel jutottál valamihez. „Pontosan.” |