A rendőrlaktanya körül gyülekezni kezdtek az egységek. A környékbeliek nem értették, mi történik,
de a fekete kisteherautók és a zárt sisakos kommandósok látványa fagyos rémületet hozott az éjszakába.
A járművek oldalán semmi jelzés. Csak egy négyjegyű szám: 0197. A járművekből sötét ruhás, hangtompítós fegyverekkel felszerelt katonák szálltak ki. Egyikük sisakjára apró optikai szenzort szereltek – arcfelismerés, biometria, észlelés. Vörös fény jelezte: aktív mozgás van a mélyben. Az osztagvezető röviden intett: – Két pont, két irány. Bementek, lezártok, nem kérdeztek. A két csapat elindult. A harmadik mikrobuszból kiszálló, eltérő uniformist viselő egységnek némileg halkabban adta ki a parancsot: – Zavaróeszközöket bekapcsolni, mobiljeleket kiütni. Drónokat a tetőre. A célszemélyek odalent vannak. Nem tudjuk, mit keresnek, de nem menekülhetnek élve, ha információt szereztek. – Nem az az utasítás, hogy élve kellenek? Az osztagvezető elgondolkodott. – Ha lehet. De a készülékeket – mutatott a kezében lévő, belügyi telefonokat említő aktára – ,azt hozzák vissza. Bármi áron. Aztán odalépett az ajtóhoz, és csatlakoztatta a kódnyitót. Háromszor pittyent. A fémajtó remegett, majd lassan szétnyílt. Mögötte egy újabb, nyirkos lépcső lefelé vezetett, a sötétségbe. Az első három ember elindult lefelé. A falon lévő kamera észrevétlenül mozdult. Egy képernyőre továbbította a képet – valahova sokkal mélyebbre, ahol valaki figyelte őket. |