Lara remegett, mint a nyárfalevél.
A sírbolt dohos szaga körbevette és fojtogatta, csakúgy, mint a sötétség, melynek mélyérõl nehéz, ziháló légzés hangja hallatszott. Amikor egyszer csak közvetlenül maga mellett érezte meg a lény leheletét, nem bírta tovább, és sikítani kezdett. - Nem akarlak megijeszteni – szólalt meg hirtelen egy megnyugtatói nõi hang, és abban a pillanatban enyhe fény árasztotta el a sírgödröt. Lara úgy meglepõdött a látványtól, hogy elfelejtette folytatni a sikítást. A szellemnõ ugyanis odanyúlt az arcához, és egy mozdulattal leszedte róla az álarcot. A zombiszerû szellemarc mögül egy vidám, húszas éveiben járó nõ arca bukkant elõ. - Bizony, élõ ember vagyok! - mosolygott Larára. A lány szótlanul, leesett állal bámulta. - Nem, nem én vagyok a gonosz ebben a temetõben – kacsintott rá a nõ. - Az igazi gonosz az, aki idecsalt téged. - De engem egy párbaj...- kezdte akadozó hangon Lara, de a nõ leintette. - Tudunk mindent. Ezért vagyunk itt. - Vagyunk…? - Kábítószer-ellenes csoport, rendõrség – tisztelgett vidáman a nõ. - Nagy fogásunk lesz ma, és élõben nézheted végig. Lara eddig is tátott szája még jobban elnyílt. - Elmagyarázom – intett vidáman a nõ. - De gyere, ott bent kényelmesebb. Lara döbbenten bámulta a nõ kézmozdulata nyomán a padlón kitáruló ajtót, és tétova, kábult léptekkel követte lefelé a lépcsõn. A sírgödör alatt szoba méretû terem volt, székekkel, asztalokkal, és az asztalokon laptopon dolgozó emberekkel. Mintha éppen csak valakinek a házába tévedtek volna be. - Ez itt a kihelyezett irányítóközpontunk – mondta a nõ, miután mindketten helyet foglaltak. - És most nagyon figyelj rám! |