Lara tudta, ha a szüleinek csak viccből is megemlíti az éjféli kirándulást, nem hogy a temetőbe,
de az udvarra sem engedik ki három hónapig, úgyhogy okosan megvárta, amíg mindenki elalszik, csak aztán lépett akcióba. Csendesen kinyitotta az ablakot,
átlépett a kereten, és már kint is volt az udvaron. Közben majdnem rálépett a szomszéd macskájára, aki ki tudja, miért, valószínűleg őt figyelte eddig odakintről,
most pedig méltatlankodó nyávogással iszkolt el az udvar egyik sötét sarka felé. Ott megállt, visszafordult, és Lara csak a két villogó szemet látta,
amint követik őt a kapu felé haladtában.
- Ez aztán a jó ómen….brrrr! - mondta magában, utálkozva nézve a sötétből csendesen figyelő állatot, majd becsukta maga mögött a kaput. A kertvárosi rész, ahol laktak, kihalt volt már ilyenkor. Nemhogy gyalogos, de még egy kocsi sem húzott el semerről, csak a tücskök halk ciripelése kísérte, ahogy lépteit megszaporázva haladt a város szélén lévő temető felé. Menet közben számba vette felszerelését : teljesen feltöltött telefon, powerbank, kis üveg ásványvíz, egy szelet csoki, kés (lehetséges támadók ellen), és egyéb, minden női táskában megtalálható rejtélyes holmik. Néha mintha lépéseket hallott volna a sötétből, de amikor hátrafordult, nem volt mögötte senki. - Már most rémeket látok...mi lesz még a temetőben? - tette fel magának borzongva a kérdést, de választ nem kapott. Lefordult az utolsó utcáról nyíló kis földútra, amely a temetőhöz vezetett, de még utoljára a háta mögé pillantott. - Bátorság! Nincs itt senki! - nyugtatta magát. A bokrok mögött álló, őt figyelő sötét alak mintha bólintott volna. |