A laza talajon jól kivehetően kirajzolódtak a kísértetnő nyomai. Lara először meglepődött,
milyen magabiztossággal halad a sírok között.
- De hát, kísértet – vonta meg a vállát. Maga is meglepődött a saját nyugalmán. A lény a temető legeldugottabb sarkánál, a régi, gazos sírok között egyszer csak megállt. Körbenézett, majd egy furcsa mozdulattal felemelte a sír fedlapját, és eltűnt a mélyben. Csak fura, dohos illat maradt utána a levegőben. Lara óvatosan közelítette meg a sírt. Elhanyagolt, töredezett, régi síremlék volt, tulajdonosának neve már régen lekopott róla. Majdnem térdig érő gaz vette körbe, a sírkövön itt-ott moha zöldellt. Lara elgondolkodva járta körbe. A betonfedlap testvérek között is legalább több száz kilósnak tűnt, Lara el nem tudta képzelni, hogyan lehetne megmozdítani. Odanyúlt és megpróbálta felemelni. A sírkő természetesen meg sem mozdult. Lara töprengve nézte a sírt. Megfejtendő talányként tekintett rá, félelemnek nyoma sem volt benne. Ez abban a pillanatban megváltozott, amikor a sírkő egyik oldala felemelkedett, és egy vékony, fehér, halotti kéz ki nem nyúlt, és Lara karját megragadva be nem rántotta a lányt maga mellé a mélybe. Lara felsikoltott, de hangját elnyelte a rácsukódó sír fedlapja. Egyedül maradt odalent a kísértettel. |