– Ezen a ponton túl hivatalosan semmit nem láttam – morogta Horváth, miután elindultak az alagútban.
- Vagyis most lépünk át a „sosem történt meg” zónába? – kérdezte elgondolkozva, kissé álmodozó arccal Völgyi. – Már rég ott vagyunk – felelte Horváth, és újra felsóhajtott. – A különbség csak annyi, hogy most már rohadtul be is valljuk magunknak. Róka némán lépkedett mögöttük. A hátizsákjából kábelek lógtak ki, a nyakában éjjellátó szemüveg. Olyan természetességgel mozgott a sötétben, mintha hazajött volna. A vasajtó mögött egy alacsony, boltíves folyosó vezetett lefelé, régi téglákból. Minden pár méteren csöpögött valami a mennyezetről. A levegő savas volt, sűrű és nyirkos. A fal mentén régi kábelek futottak. Egy helyen Völgyi zseblámpája megvillantott egy sárgult táblát: „Kormánykapcsolati Csomópont 2. – Belépés csak engedéllyel!” – Ez már valami – morogta Horváth. – Mostantól kábé biztos a kivégzésünk. „Tovább. 83 méter után jobbra.” – jelent meg a MI üzenete a telefonon. A járat hirtelen kiszélesedett. Egy elágazáshoz értek. A jobb oldali ág falát vastagabb beton borította, mint eddig bárhol. – Mi ez? – kérdezte Horváth. – Bunker? – Nem – felelte Róka, miután elolvasta az MI által a telefonjára írt üzenetet. Egy USB-szkennert csatlakoztatott az egyik falon található fémpanelhez. – Illetve...bizonyos értelemben igen. Csak kissé felújították. A panel hirtelen zöldre váltott. Egy halk kattanás hallatszott, és a fal oldalt nyílt ki. Ajtó volt, és mégsem ajtó– kamufal. A mögötte lévő tér más volt. Szélesebb, hidegebb. A padló már nem tégla, hanem fémpanel. A világítás foszforeszkáló csíkokban húzódott a mennyezet mentén. – Ez már tényleg nem a kilencvenes évek – suttogta Horváth. – Ez már a jövő. Völgyi körbenézett. – De nem mai jövő – tette hozzá. – Valami olyan… amit valakik titokban álmodtak meg. A járat végén egy lejtős rámpa ereszkedett lefelé. A falon egyetlen szó: „Mosonyi-kód: B3” Horváth lassan olvasta ki a feliratot. – Ez… nem lehet. – Pedig de – mondta Völgyi. – A Mosonyi utcai rendőrlaktanya alatt vagyunk. Róka megállt. – Hackerkörökben terjedő szóbeszéd alapján ez egy olyan kormányobjektum, amit soha nem ismertek el. A dokumentációját kézzel törölték minden rendszerből. „Itt kezdődik a második szint.” – jelent meg a kijelzőn. A rámpa végén egy hatalmas páncélajtó zárta el az utat, középen egy ágakból álló kerékkel, mint a bankok trezorjaiban. Horváth megrángatta. A kerék természetesen meg sem mozdult. - Ezt nem nyitjuk ki egykönnyen – sóhajtotta. A telefon újra zümmögött. „Ne feledjétek. Az ajtó emlékszik.” Völgyi közelebb lépett, és elmosolyodott. Közelebb vitte a telefonját. Az ajtó zümmögött. Ezúttal nem kinyílt – elsüllyedt, mint valami élő fémlemez, ami úgy döntött: átengedi őket. |