Horváth főhadnagy olyan tekintettel nézett társára,
mint aki a vonalat tartva épp az elmegyógyintézet munkatársainak sürgős kiérkezését várja egy súlyos, ön-és közveszélyes beteghez.
- Csak hogy jól értsem – mondta lassú, nyugodt hangon, mint aki gyengeelméjűhöz beszél. - Egy – emelte fel hüvelykujját. - A telefonod beszél hozzád. Völgyi válaszolni akart, de társa leintette. - Kettő. Ez a te beszélő telefonod azt mondta neked, hogy hatolj be illegálisan egy rendőrségi objektumba. Ahol a kollégáid dolgoznak. - Nem az objektumba, hanem alá, és… - Három. Azt akarod, hogy én is menjek veled. - Igen, de… - Négy. Nem csak engem, hanem egy hackert, egy bűnözőt is be akarsz csempészni, akit magaddal hoztál, és most is itt ólálkodik valahol a Belügyminisztérium körül. - Nézze, hadnagy, ez így nem… - Öt! - emelte fel a kisujját, és vele együtt most már a hangját is Horváth. - Azt akarod, hogy mindezt ne csak tétlenül nézzem, de segítsek is benne, többszörösen megszegve ezzel mindenféle törvényt és szolgálati szabályzatot, kockáztatva most már nem csak a nyugdíjamat és a becsületemet, hanem az életem utolsó napjáig tartó börtönéveket is? - A hangja fokozatosan emelkedett, az utolsó szavakat már szinte kiabálta. Völgyi lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet. - Akkor jól értettem! - nevetett fel hangosan, kissé eszelősen Horváth. - Hát hogyne, már indulhatunk is! - tette hozzá vidáman. Aztán elkomorult. - Na kisfiam – mondta csendesen. - Ezt az egészet úgy felejtsd el, ahogy van! Ha még egyszer csak hasonlót is szóba hozol, én esküszöm, lemegyek a földszintre, hívom az ügyeletet, elmondom, hogy a társam mentálisan összeomlott, és … A telefonja hirtelen felrezgett. A képernyőzár magától kioldódott. A hadnagy még lélegezni is elfelejtett. A mondatot félbehagyva, hadonászó kezének a levegőben megálló mozdulatát észre sem véve, tátott szájjal, leesett állal bámulta a képernyőn megjelenő üzenetet. |