Már több mint egy perc eltelt, de Horváth még mindig nem mozdult.
Csak bámulta a képernyőt, melyen egyetlen mondat villogott, hideg fehér betűkkel, fekete háttéren: „Te is kelleni fogsz.” – Ez... – motyogta végül, és hátrált egy lépést. – Ez... velem beszél. Völgyi csak bólintott. Aztán mondani akart valamit, de Horváth telefonjának képernyőjén hirtelen újabb üzenet jelent meg. „Szokd meg, tata” – íródott. – „Ez már nem a ’90-es évek.” Horváth álla leesett. Völgyi kissé tiszteletlenül felröhögött. Horváth továbbra is csak bámulta hol a képernyőt, hol a társát, megbabonázva, ésnemhogy csúnyán nézni, még pislogni is elfelejtett. „Csak vicceltem” – íródott az új üzenet. „De valóban nagy segítség lenne a társadnak, ha vele tartanál. És most … kipp-kopp” Ebben a pillanatban kopogás hangzott fel az ajtón. |